Boldog vagyok

Boldog vagyok, hogy időm percre be van osztva, és sokszor úgy érzem, hogy nincsen elég idő magamra. Boldog vagyok, mégha úgy is érzem, hogy futok az élet után, miközben az életben vagyok nyakig benne. Boldog vagyok, hogyha beszélgetek is a férjemmel a mondatok fele befejezetlen marad, mert mindig van valami fontos, halaszthatatlan, amit el kell mondani anyának vagy apának. Boldog vagyok, hogyha leülök és az két percnél nem tart tovább, mert valaki arra kér, hogy kapcsold fel a villanyt, hozz egy pohár vizet, meséld el újra Rigócsőr király történetét, vagy egyszerűen csak egy hatalmas puszit nyom az arcomra.    

         Boldog vagyok, hogy megízlelhetem, milyen egy szobalány, egy mosónő, egy vasalónő, egy takarítónő  és egy nevelőnő élete egyszerre. Egy nevelőnőé, kinek tanácsait van, hogy nem fogadják meg. Boldog vagyok, hogy egyszerre több dimenzióban kell gondolkodni, és megtalálni a közös hangot egy kiskamasszal, egy  tízéves kis-nagylánnyal és egy ötéves tündérrel, s bár nagyon különbözőek, mégis még mindig beszélgetni és játszani szeretnek a legjobban.

Boldog vagyok, hogy három gyermek van rám bízva, még akkor is, amikor eszembe jut, hogy kislánykoromban a játékbabák nem beszéltek vissza, és mindig úgy volt minden, ahogy szerettem volna. A családos élet ennél bonyolultabb, árnyaltabb, és most örömet az ad, hogy ők itt vannak, és három csodálatos személyiség kibontakozásánál segédkezhetem, hogy megtalálják majd a saját útjukat, tudva a világról, az életről, amit kell, ami szükséges, megérezve a feltételek nélküli szeretetet.

Boldog vagyok, egyszerűen csak azért, hogy vannak. Boldog vagyok, amikor elevenek és egészségesek, és nem kell  visszatartani a könnyeimet, mert éppen szenvednek és betegek.  És a szívem szakad meg. Mégis van ilyen pillanat, ám amikor az élet visszatér a megszokott kerékvágásba, az élet, az életem még boldogabb, és a szeretet még féltőbben izzik, mert a rosszat - ha nem is tudod - mégis ki akarod védeni.

Boldog vagyok, hogy ők hárman itt nyüzsögnek körülettem, és én lehetek az, akihez mindig odajönnek. Odajönnek, ha boldogok. Odajönnek, ha könnyes a szemük. Odajönnek, ha segítség kell. Odajönnek, ha csak bolondozással akarják kitölteni az időt. 

Boldog vagyok, hogy édesanya lehetek, mert az ő életük az én életem. Boldog vagyok, ha az ő életük nehéz kérdéseivel ostromolnak. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy ennyi idősen, én hogyan gondolkodtam, mit éreztem, mire vágytam, és utána együtt próbálkozunk az érzéseket, a gondolatokat a helyére illeszteni, mely közelebb vezet az életük nehéz kérdéseinek a megoldásához. Boldog vagyok, ha a kérdéseik mögött csak apróbb bonyodalom van, ami sohasem megoldhatatlan. A boldogság akkor nehezedik rám, ha egy felnőtt életet is próbára tévő kérdés, helyzet mutatkozik meg, és az érthetetlen történéseket le kell fordítani gyermeknyelvre. Boldog vagyok-e ilyen pillanatokban? Nem, nem mondhatom, de tudom, hogy a nehéz tapasztalatokkal erősebbek lesznek, ha felnőnek. A nehéz tapasztalatot senki sem akarja, kívánja, de ha már érkezik, akkor csak az az út van, hogy épüljetek, tanuljatok belőle, és a rosszat jóra vezesd, mi sok energiát vesz el és ad mégis egyszerre.

      Boldog vagyok úgy, ahogyan vagyunk. Boldog vagyok, hogy egymás nélkül nem létezhetünk. Tudom, hogy egyszer ez megváltozik. Egyszer majd másképp lesz szükségük rám,  ránk idős szülőkre, ha felnőnek és tényleg önálló életet kezdenek. De ez szerencsére még odébb van. S míg tart a bonyolult, zajos, sírós és nevetős családi élet, addig is boldog vagyok. Boldog, élvezve a szimbiózist. Utána meg majd a többi kihívást, mert a gyermekeim örökre a gyermekeim maradnak, és a szeretet, a lelki egymásra utaltság nem múlik, nem múlhat el soha.