Felkel és lemegy a Nap

Felkel és lemegy a Nap mindennap. Közte oly sok szó, érzés érint meg. Lelked megfeszül, zakatol és hullámzik egyszerre. Ajkad közben szótlan, arcod rezzenéstelen, mert nem akarod, hogy más érezze a lelkedet megérintő mélységeket. Ha átadnád érzést, nem lenne megkönnyebbülés. Mert te vagy az, akinek ezzel meg kell küzdeni. 

A mélységben benne vagy egészen. Még akkor is, amikor a maga természetességével végzed a feladataidat. Ám eközben a miértekre keresed a válaszokat. Mintha egy sűrű, fákkal teli erdő keltette labirintusát fejtenéd meg. Rádöbbensz újra és megint, ez hasztalan próbálkozás, mert ezen soha nem láthattál és nem látsz át. Így a lelked a válaszok helyett már megoldást keres. Olyat, ami segít abban, hogy a tisztásra juss el. 

A megoldás azonban nem egy útvonal, amit előre megmondanak neked. A megoldás a szüntelen keresés, a megérzés és a tiszta lelkület. A rendületlenség, ami hiszi és vallja, hogy a munkának, a szorgalomnak gyümölcse van. A rossz tapasztalatok sora nem tudja felülírni lelkednek ezt a belső törvényét. Csak egy pillanatra ad számodra a rossz keserű érzést. Ha múlik ez a súlyos pillanat, kinyitod a szemed és a napsugár csillan meg előtted. A napsugárban pedig a boldogság édes ízzel ragyog, s a hit olthatatlan tüze bearanyoz. Máris más színét látod a napnak. Ajkad beszél, az arcod pedig mosolyog, mert azt akarod, hogy más is érezze a lelkedben lévő boldogságot. Ami lehet, hogy csak egy pillanat. De e pillanat varázsa mégis örökké tart. Akár felkel, akár lemegy a Nap. A tiéd. Elidegeníthetetlenül. A részed. Ezért nem csüggedsz el, ha majd újra, ismét, egyszer az erdő labirintusában találod magad, pedig a tisztásra vágysz, és odatartasz.

Felkel és lemegy a Nap mindennap. Közte oly sok szó, érzés érint meg. Jó és rossz is. A rosszból újra felépíted magad, a jó pedig vezet. Vezércsillagoddá lesz. Így történik meg a csoda, hogy nappal is látod a csillagod, a csillagokat.

     Higgy hát mindig a saját tündérmesédben! Valósággá lehet. Nincsenek határok. Csak Te vagy. A Te szíved. A Te odaadásod. 

A Mester

Lesújtó hír. Nem lehet igaz. Mégis az. Megrendültség. Könny. Pótolhatatlan veszteség. Hatalmas űr. Vége. Lezárult örökre Benedek Tibor világklasszis vízilabdázó élete. A Mester elment.

       Nehéz minden pillanat. Mázsás súlyú minden szó, amit hallasz. Pedig a visszaemlékezések derűs perceket elevenítenek fel, s olyan pillanatokat is, amelyekbe eddig nem nyertél betekintést. Érzed méginkább óriási lelkének nagyságát, akaraterejének határtalanságát, szívének szeretetét, a munkába vetett hitét, a maximalizmust és az alázatot. A szenvedélyt, amivel haladt végig a célig, és soha nem egyezetett ki kevesebbel, mint a győzelemmel. A kudarc, ha volt is, még motiváltabbá tette, és ment, haladt kijelölt útján előre.

        Három olimpián is felállt a csapattal a dobogó legtetejére, s te, aki nézőként végigizgultad a mérkőzéseket, érezted, hogy a játék, a csapat és ő maga a csoda. S nem tudod már, hogy mi volt a meghatóbb, az, hogy a csapat tagjaival együtt énekelted te is a himnuszt, vagy az, amit az athéni döntő után mondott? Kemény Dénes szövetségi kapitány megkérdezte tőle, hogy szerinte a szerbek vesztettek vagy mi nyertünk? Ő azt felelte, hogy „Biztos, hogy mi nyertük meg, mert mi nagyon szeretjük egymást.” Ez volt ő. A szeretet lélegzetvétele. A csapatszellem tüze, az összetartozás lelke. Mindannyiunk példaképe, mert egyedül úgy érdemes élni és dolgozni, ahogyan ő tette.

         Aktív pályafutása után gyermekeket is tanított. Átadta a tudását, a szenvedéllyel teli hitét és céltudatos szemléletét. Ott is. Az egyik róla szóló történet szerint egyszer elmesélte a gyerekeknek, hogy Japánban azt nevezik mesternek, aki nemcsak elmondja hogyan kell valamit megcsinálni, hanem meg is mutatja. Ő megmutatta a gyerekeknek. S utána már csak Mesternek szólították. 

       Mester. A mi Mesterünk. A mi Példaképünk. A mi Legendánk. Éljünk úgy, hogy felnőjünk Hozzá!