Mindig ott van a Holnap

Mindig ott van a Holnap, melyre sóvárgó szívvel nézel egy kérdéssel a Szívedben: Vajon mi lesz? Hogyan fordul vagy folytatódik Életed útja? Emel-e egyre feljebb álmaid szárnya? Az álmok szárnya és a Holnap. Az álmok szárnya, melyeket gondolatok, érzések szőnek, és az imádság formálja alakját. Az imádság, hol a gondolataidat, az érzéseidet a JóIsten csodálatos Lelkével formálja át, és ad pozitív előhangot, és erőt, erőt a folytatáshoz.

      Mindig ott van a Holnap. Fénylőn és tisztán. Még akkor is, ha van, hogy nagyobbnak érzed az éj sötétjét és kevesebbnek a csillagok fényét. Ám mégis felfedezed a Lelked mélyén, hogy a csillagok fénye hatalmasabb, s eljön egyszer, betoppan a várt Holnap, mikor a Nap sugarai ragyognak csak, és nincsen, nincsen éjszaka.

      Mindig ott van a Holnap, és ömlik Reád a Fényözön zuhataga. A boldogság legmagasabb hőfoka kerít hatalmába. Megremeg a tested, és csak sírsz, csak sírsz örömtől áthatottan. Szorítod, öleled a Percet, mintha soha, de soha nem engednéd el. Tested remegése lassan enged, és a boldogság árad szét Benned. Fellélegzel, és bár sok minden megváltozott, míg elérkeztél a várt Holnaphoz, de a Szem sugara ugyanaz maradt.

     Mindig ott van a Holnap. Hányszor lüktetett a Szívedben, és vitt előre, előre, mindig a JóIstenre nézve. Mikor úgy érezted, hogy a Szíved hasad meg, és nincsen, nincsen már több fájdalomnak hely. Akkor a JóIsten Lelkének erejével bekötözte sebeidet, és erősített: Hinned kell Benne. Hinned, és menned előre Vele kéz a kézben. Észrevetted, bár sajog Lelked minden tagja, nyelved mégsem fordul panaszra. Mert van, Aki Szeret, és egyre, egyre feljebb emelj. Álmaid szárnyakká válnak az Imádság Szavain át. Az imádság szavain át, hol csak a Lelked beszél, hisz és remél, s érzed a Jóság, a Kegyelem és az Együtt érző Szív Szeretetét. És mondod Te Magad is egyre, egyre hangosabban, mit oly sokszor hallottál és mondtál már korábban: „Én is azt mondom nektek: kérjetek, és adatik, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek. Mert mindaz, aki kér, kap; aki keres, talál; és aki zörget, annak megnyittatik. Melyik apa az közületek, aki fiának kígyót ad, amikor az halat kér tőle, vagy amikor tojást kér, skorpiót ad neki? Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok gyermekeiteknek jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, akik kérik tőle?” (Lukács 11,9-13)

     Mindig ott van a Holnap. Ott van. A távolság eltűnik. Megérkezik. Megérkezel Hozzá. Megérkezel Lélektől Lelkedben növekedve, hol a türelem, az alázat, az önfegyelem és a mérhetetlen szeretet marad csak meg. És Ráhagyatkozás a JóIstenre, Akinek pajzs és páncél a hűsége, Aki Veled van, de mindig egy lépéssel Előtted jár, hogy elhozza a Holnapot Reád...

Igaz Barát

A szó önfeledten száll, és a szívbe talál. Helyén van. Aranyalma ezüst tányéron, ahogyan olvasod a Példabeszédek könyvében: „Mint az arany alma ezüst tányéron: olyan a helyén mondott ige!” (Példabeszédek könyve 25,11) Csodálatos érzés, amikor ezt az Igaz Baráttól kapod meg. A helyén mondott Szót. Miben lángol a Szeretet, és Szívetek egy ütemre ver. Pedig más a helyzet, amiben élsz. Más a helyzet, amiben Ő él. Mégis a Lélek egybevon, egybefon.

Ha gurulnak is a könnycseppek az arcodon, Ő elhozza a rejtett Csillagfényt, ami nem is oly rég a maga természetességével volt a Tiéd. Most az árnyak fátyola borít be, és folytonosan takarni akarja a szemedet, a szívedet, hogy ne láss, és ne érezz. Az árny távol tartaná az örömet, a békességet és a szeretetet a Lelkedben. Elhitetve, mintha a szürkeség lenne a természetes, hol a szív kegyetlen és hideg, az irgalmat és a szeretetet csak hírből ismeri, és nem engedi magához közel. De jön az Igaz Barát, és ajtót nyit a Csillagfénynek. A Csillagfénynek, mi fénycsóvát húz a sötét éj égboltján. S a Szemetek, a Szemetek kacag, úgy, mint gyermekkorotokban. Gyermekkorotokban, mikor csak a csillagfényes éjjelt ismertétek, és hittétek, játék az élet. Ma már azonban érzitek, hogy az égbe szálló bárányfelhők helyét az égen sötét fellegek vették át. Mindennek tétje, súlya, és mérhetetlen fájdalma van. Ám a gyermeki lelketeket, a gyermeki örömet a sötét éjszakában is őrzitek a Csillagfény alatt. A gyermeki örömet, melynek alapja az Egymásért Való Szeretet. A Szeretet az alap, amiben valóban Cselekvő Irgalmasság van. Mely nem szólam, hanem elindulás és segítségnyújtás. Hol a teljes Ember jelen van, a szíve, a keze, a szava. Végiggondolom, végiggondolod, hogy milyen különleges az ilyen együttállás. Mert a Szó sokszor fájdalmasan üres. Nem más, mint betűhalmaz, mit az emberek felelőtlenül, vagy jól meggondoltan kimondanak. Meggondoltan, hogy álcázzák magukat. Mondani mindig kell valamit, ami legalább formájában tetszetős és szép, de ha mögé nézel, azt látod, hogy a könnycseppet nem törli le, és nem jobbít semmit sem. Csak az árnyak takaróját húzza Rád.

Az Igaz Barát szava azonban aranyalma ezüsttányéron. Helyén van. Hisz ott van benne a Szívének Ölelése, Kezének melegsége, és az Ég Lelkétől áthatott Lelke.

Egyszer fent, másszor lent. Te, vagy a Barátod. Esetleg mindketten. Ám a csoda az, hogy bármi történik, csak egymást emelitek. Emelitek Fel.

A fent csodás érzés, és ezernyi barát mosolyog Rád. Ám ezerből csak egy Igaz talán. Mikor az élet árnyoldalát látod, és éled naponként meg, akkor nyílik ki a Szemed, és a látod az Igazit. A csillogó aranyat a sok-sok talmi között. Azt, Kinek Szava időtálló valóság. Kinek Szeretete szilárd és rendíthetetlen, mint a Szikla – bár a viharos tenger Őt is mossa, mossa, mossa. De nem rendül meg. Kitart, és fogja a Kezed. Gyógyítja sebzett Szíved, mert egyszerűen csak Szeret. Miben nincsen érdek, csak az igazi összetartozás érzése, lélektől lélekig a Lélek által.

Igaz Barát, oly sok szép történet szól Róla. Ám mind közül a legszebb a Saját történeted, mikor Te tapasztalod meg az Ég Lelkétől áthatott Szív szeretetét és jelenlétét, akár fent, akár lent Vagy. A Szó, amit Neked ad az Igaz Barátod Szívtől Szívig, Lélektől Lélekig ér, s aranyalmává válik ezüsttányéron a Csillagfény alatt, mégha fekete is az éjszaka.

Levél

Levél. Kézzel írva. A postaládában. Örömteli pillanat. A következő percben már téped fel a borítékot. És elmélyedten olvasod. Nem számít az utca zaja, sem az, hogy nincsen asztal és szék, hol nyugodt szigetre találhatsz. Olvasod a sorokat az utcán sietve, mert közben az élet nem áll meg, hanem szélsebesen visz előre. Különös képet rajzolsz az emberek szemében, hisz kézzel írott levelet fogsz, és nem telefont.

Olvasod a sorokat és átadod Magad a szavak által lefestett világnak. És tanulsz valóban egy másik világról. Arról, amiben a Másik él, és próbál talpon maradni. Arról, ami sohasem lesz az Övé, sem a Tied, hisz oly hideg és oly idegen. Mégis az otthonosság melegsége árad szét Benned, hisz oly közeliek az érzések. Az érzések, melyek a papíron is nyomot hagynak, és nem szállnak tova.

Olvasod a sorokat, és nem is a másik világ, hanem a Másik érdekes. Az, hogy mit ad Neked, viharvert lélekkel megtépázott lelkednek, hol közös reményetek a Felkelő Nap sugara, hol valóban csilloghat a szó és a gondolat, tisztán és egyszerű formában. Tisztán és egyszerű formában, mi nem szorul magyarázatra.

Olvasod a sorokat. A szavak kavarognak Benned, és idő kell, hogy a helyére kerüljenek. Idő kell, hogy meg tudd fogalmazni, hogy lényeges az érzéseket kimondani. Ez sohasem könnyű feladat, mert sokszor azt érzed, hogy nem tudod, mit érzel… A fájdalom és a hit különös elegye keveredik Benned. Az érzés, a gondolat, a szó azonban a szív rejtekében nem maradhat. Ki kell mondani azokat először Önmagad számára, hogy ne légy tévelygő és megkeseredett ember, tudd, hogy ki vagy, miben és Kiben hiszel. Ha tisztázódik Benned mindez, utána a tettek mezejére léphetsz. A tettek mezejére hited hőfokához mérten. Megtenni azt, ami Rajtad múlik, és sohasem elodázni a feladatokat. Közben látva azt, hogy létezik Feletted egy Nálad nagyobb Erő, melyre a cselekvésben biztonsággal Reá bízhatod Magad.

Olvasod a sorokat, és sebekkel teli lelked gyógyulni kezd. Nem égnek már oly tüzesen a sebek, hegesednek. Ám ott vannak Rajtad. Hozzád tartoznak, Részeddé váltak, és viszed őket Magaddal.

Olvasod a sorokat, és Aki a levelet írta, mintha Melletted lenne. Mintha Ő olvasná fel Neked a levelet, és beszélgetnétek az utcán már egyáltalán nem sietve.

A sorok végére érsz. Megállsz az utcai forgatagban a papírt a mellkasodra szorítva, hogy szívetek dobbanása is egybeforrjon, és állsz, állsz, mintha az idő végtelen lenne. S nem is papírt fognál, hanem a Másik kezébe kapaszkodnál… Ám az utadat folytatni kell. Összehajtod a levelet és a táskádba teszed. Mész tovább úgy, mint a többiek. Sietve. A táskádban azonban ott van levél, a szívedben pedig egy csodálatos érzés, mely fényt hoz szemedbe akkor is, ha fagyosan jön el a reggel. Tudod és érzed, hogy csak a környezet idegen, a Szív meleg, és forrón izzik Egymásért, miközben ragyog fentről az Égi Fény. 

Óceánjáró

Van egy hatalmas hajó, mely járja az óceánt. Szélsebesen szeli a hullámok habját, embereket gyűjtve egybe, hogy elvigye őket a túlsó partra. A túlsó partra, mely a látóhatáron kívül van, s csak a hit szemüvegén át látszik, hogy létezik az úti cél.

Az óceánjáró hatalmas és tekintélyt parancsoló. Azt hiszed, elsüllyeszthetetlen Kettős fenekű hajótest, tizenhat vízhatlan falú rekesszel. Rettenthetetlen tűnik a hajó acélteste. Ki feljut a fedélzetre, biztonságot érez. Van tudás, amely megalkotta ezt a csodát. Van kapitány, ki bölcsen irányítja a hajóját. Ki feljut a fedélzetre, odabízza az életét, hisz csak egy utas, és vágyik a túlsó partra.

A tökéletesség mítosza azonban csak illúzió, mit porrá is zúz az út. Pedig minden olyan szépen indult… Az óceánjáró emberi kéz alkotása, s gyengék a szegecsek a hajótestet burkoló lemezeken. A kapitány, az elsőtiszt is halandó, ítélőképessége változó. Mintha minden rendben lenne, de a hajó gyorsabban halad, mint kellene. Az árbockosár ugyan nem üres, van benne őrszem, de messzelátója nincsen. Szemét meresztve csak az látja, ami éppen van, és a jéghegyet nem.

Éjszaka van. A csillagok ragyognak. Hatalmas sötét folt rajzolódik ki hirtelen. A vészharang megkondul háromszor. Fordulatot vesz az óceánjáró, de a végzetes találkozást kikerülni nem lehet. A látszólag kicsiny jéghegy a hatalmas óceánjáróval szemben. Rázkódás, morajlás. Riadó. Majd sorakozó a mentőcsónakokhoz. Hol a nőknek és a gyermekeknek jut hely, és a 2206 utasból 705 menekül meg. Ida Straus nincsen a túlélők között, mert a férjét választja, és nem száll csónakra: „Sok-sok éve élünk együtt. Ahova te mész, megyek veled én is.” A zenekar is játszik tovább a hit rendíthetetlenségével kitartva a süllyedő hajón:

„Közelebb, közelebb, Uram, hozzád! Boldogan ölelem keresztedet át.

Édes lesz az nekem, hisz te fogod kezem. Közelebb, közelebb hozzád, Istenem!

Ha vándorutamon a nap leszáll, Nyugtot fáradt fejem csak nálad talál.

Álmomban rebegem, ó emeld a szívem: Közelebb, közelebb hozzád, Istenem!...”

1912. április 14-én 2 óra 20 perckor az óriás óceánjáró a tengerbe veszett.

„Közelebb, közelebb, Uram, hozzád!” – hangja szólalt meg utoljára, és a közelség eljött mindenkinek. Kinek a hullámsírt hozta, kinek egy új kezdetet, mert egy ilyen tragédia után az életet ugyanúgy folytatni nem lehet.

Volt egy hatalmas hajó, mely járta az óceánt. Szélsebesen szelte a hullámok habját, embereket gyűjtve egybe, hogy elvigye őket a túlsó partra. Az óceánjáró azonban elsüllyedt. Idejekorán és váratlanul. A sokak közül kevesen folytathatták a megkezdett utat. Másképp, más emberként, mint korábban, remélve mégis, remélve töretlenül, hogy elérik a túlsó partot – már nem az óceánjárón, hanem a JóIsten karján, mert a Jéghegy mindent  megváltoztatott.