Levél

Levél. Kézzel írva. A postaládában. Örömteli pillanat. A következő percben már téped fel a borítékot. És elmélyedten olvasod. Nem számít az utca zaja, sem az, hogy nincsen asztal és szék, hol nyugodt szigetre találhatsz. Olvasod a sorokat az utcán sietve, mert közben az élet nem áll meg, hanem szélsebesen visz előre. Különös képet rajzolsz az emberek szemében, hisz kézzel írott levelet fogsz, és nem telefont.

Olvasod a sorokat és átadod Magad a szavak által lefestett világnak. És tanulsz valóban egy másik világról. Arról, amiben a Másik él, és próbál talpon maradni. Arról, ami sohasem lesz az Övé, sem a Tied, hisz oly hideg és oly idegen. Mégis az otthonosság melegsége árad szét Benned, hisz oly közeliek az érzések. Az érzések, melyek a papíron is nyomot hagynak, és nem szállnak tova.

Olvasod a sorokat, és nem is a másik világ, hanem a Másik érdekes. Az, hogy mit ad Neked, viharvert lélekkel megtépázott lelkednek, hol közös reményetek a Felkelő Nap sugara, hol valóban csilloghat a szó és a gondolat, tisztán és egyszerű formában. Tisztán és egyszerű formában, mi nem szorul magyarázatra.

Olvasod a sorokat. A szavak kavarognak Benned, és idő kell, hogy a helyére kerüljenek. Idő kell, hogy meg tudd fogalmazni, hogy lényeges az érzéseket kimondani. Ez sohasem könnyű feladat, mert sokszor azt érzed, hogy nem tudod, mit érzel… A fájdalom és a hit különös elegye keveredik Benned. Az érzés, a gondolat, a szó azonban a szív rejtekében nem maradhat. Ki kell mondani azokat először Önmagad számára, hogy ne légy tévelygő és megkeseredett ember, tudd, hogy ki vagy, miben és Kiben hiszel. Ha tisztázódik Benned mindez, utána a tettek mezejére léphetsz. A tettek mezejére hited hőfokához mérten. Megtenni azt, ami Rajtad múlik, és sohasem elodázni a feladatokat. Közben látva azt, hogy létezik Feletted egy Nálad nagyobb Erő, melyre a cselekvésben biztonsággal Reá bízhatod Magad.

Olvasod a sorokat, és sebekkel teli lelked gyógyulni kezd. Nem égnek már oly tüzesen a sebek, hegesednek. Ám ott vannak Rajtad. Hozzád tartoznak, Részeddé váltak, és viszed őket Magaddal.

Olvasod a sorokat, és Aki a levelet írta, mintha Melletted lenne. Mintha Ő olvasná fel Neked a levelet, és beszélgetnétek az utcán már egyáltalán nem sietve.

A sorok végére érsz. Megállsz az utcai forgatagban a papírt a mellkasodra szorítva, hogy szívetek dobbanása is egybeforrjon, és állsz, állsz, mintha az idő végtelen lenne. S nem is papírt fognál, hanem a Másik kezébe kapaszkodnál… Ám az utadat folytatni kell. Összehajtod a levelet és a táskádba teszed. Mész tovább úgy, mint a többiek. Sietve. A táskádban azonban ott van levél, a szívedben pedig egy csodálatos érzés, mely fényt hoz szemedbe akkor is, ha fagyosan jön el a reggel. Tudod és érzed, hogy csak a környezet idegen, a Szív meleg, és forrón izzik Egymásért, miközben ragyog fentről az Égi Fény.