Ami elmúlt...

Ami elmúlt, az válik fontossá. Miért? Mert nem a tied. A legfontosabb mire az óév végén rádöbbenek, múlik az idő, a legértékesebb kincs. Az idő múlik, de értéke megmarad, ha nem elszáll feletted, hanem tanít és formál, kinyitja a szemed és lélekben növekedsz.

Ami elmúlt, az az idő, de nyoma itt van örökre.

Az idő múlik, de formál téged. Sokszor úgy, ahogyan nem akarod. Mégis elfogadod a jó mellett a rosszat is, az öröm mellett a fájdalmat is. A kegyetlenség nem váltja le az isteni irgalomba vetett hitedet, mert nem emberekre nézel, hanem Istenre, aki a próbákon át is szeret és felemel.

Az idő múlik, és az elmúlásban eszedbe jut a fájdalom. A fájdalom, miről azt mondod, ha kívülről nézed, hogy te azt el nem viselheted. Betekintesz mások keresztjébe, és azt gondolod, annak hordozása nem menne. Sajnálat, együttérzés, és hitetlenkedés, hogy ilyen fájdalommal együtt élni te nem bírsz.

            Azután csönd terem a szívedben, magadba nézel, és rájössz mennyi fájdalmat, sebet hordozol. A kereszt mázsás súlya téged is letipor. 

            Megdöbbensz újra, mert meglátod, felnőttél a feladathoz. Hordozod azt, ami neked adatott. Csöndben és némán, hisz tudod ezen nem könnyíthet senki, neked kell elbírni a keresztedet és vinni úgy, ahogyan előtted Krisztus tette.

            Hosszú az út, ami rád vár. Könny, tövis és éles kard szegélyezi. Kibírhatod a próbát. Rajtad áll. Mert a fájdalomhoz van erő, és erőssé lehetsz, rendíthetetlen. Rajtad áll, hogyan viszed a kereszted!

Az idő múlik, és az irgalmatlanság prése már-már összenyom. Nem is oly régen azt tételezted fel, hogy a kegyetlenség csak az emberi fantázia része. Vagy ha létezett is, csak történelem része már és megáll a regények szabta világnál, mert a szeretet erősebb a bántásnál. Ember embernek barátja, jótevője, ki úgy cselekszik a másikkal, mint tenné saját magával. Ám az emberség illúziója köddé vált, és rájössz, a világ szabta szép és szent álarc mögött milyen kíméletlen és sötét lélek lapul. Megdöbbensz, mert eddig azt hitted, hogy a samaritánus irgalma a szív valósága. Az ember alapvetően jó. De nem, mert megtörténik, hogy a földön fekvő sebesültet nem szamárhátra veszik, hanem ott hagyják és addig ütik, míg az utolsó lehelet el nem hagyja az ajkát. Ez a valóság. Akkor is, ha nem hiszed. Elég, ha kinyitod a szemed.

Az idő múlik, és a szeretet érkezik, mi újraéleszt és az élet élni kezd benned. Nem a sötétség mocsarában fekszel, egyszerűn csak a Fénybe nézel, mi emberek szemén érkezik hozzád az Isten szeretetét sugározva rád. A szeretet egy biztonságos alapot ad, mi jóságból, hűségből és bizalomból épül. Erő járja át a tested, és a remény újraéled, mi nem feledteti a tapasztalást, de Istenen csüng a lelked és Rá nézve tekintesz előre, más emberként, mint aki eddig voltál.

Az idő nyomai kitörölhetetlenek, hordozod őket, míg lélegzel. Mégis minden rossz dacára a szeretetet vesz a szárnyára és visz-visz előre. Repít és Istenhez emel, és te nem tudsz mást tenni, csak szeretni. Szeretni Istent és az embert, a fájdalom és a kegyetlenség ellenére. Mert e kettő nem ront meg, csak emberré formál, hogy ismerd a világot, a gonosz rejtekét és ne gondold azt, hogy az ármány nem létezik. A gonosz, oly valóságos, mint te magad. De felveheted vele a küzdelmet. Mi legyen a jelszavad, mikor harcolni akarsz? Egy régi mondat, mi nem évült el. „Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a jóval a rosszat.” (Róma 12,21)

Csak így lehet, mégha sokan másképp gondolják is. A rosszat a rossz nem oltja ki, csak tovább növeli. Isten a nagyobb összefüggések ismerője, és nem árt Reá hallgatni, és megszívlelni a tanácsot: csak a jó győzi le a gonoszságot. S nem kell hozzá körmönfont terv, miként és hogyan lehetséges ez. Csak a lélek tisztasága és őszintesége. Mert a tartalom számít, amit a szívedben hordozol, mit Isten neked adott.  

A jót a Földön el lehet tiporni, lehet a gonosznak fényes győzelmet aratni. Fénye vörös, emberi vértől és fájdalomtól izzik. Bizarr dolog ennek örülni, mégis megtörténik.

Te mégis lehetsz más. Fehér fénytől sugárzó győzelemre várva, győzelmet vívva mehetsz előre, mi éltet téged és a körülötted élőket.

Ezt tanítja az ó, erre hív az új. Az idő múlik, nem állíthatod meg, de értéke megmarad, ha nyílik a szemed és lélekben növekedsz.

Nehezen indult a karácsony

Nehezen indult az idei karácsony. Bár fejben előre elterveztünk mindent. Az ünnepi menüt, a hófehér karácsonyfát, a betlehemi meghittséget idéző hangulatot. Az ünnepnek ünnepnek kell lennie. A léleknek ünneplőbe kell öltöznie. Én magam is nagyon vártam, hogy vége legyen az iskolának, s végre együtt legyen a család. Együtt legyen a család a betlehemi család örömében, ahol a szeretet von minket egybe, s nincsen más csak ez. Nincsen tanulás, sem különóra, sem munka, mit szervezni és végezni kell. Már elérkezni látszott a pillanat, hogy a karácsonyi álom valóság legyen. Valóság lett, másként.

Valami hihetetlen módon közel egy éve egyáltalán nem voltam beteg. Még az orromat sem fújtam. Azután ahogy elérkezett a téli szünet és a szabadság, elkezdtem egyre rosszabbul érezni magam. Mondhatnánk, hogy csak a szokásos dolog ment végbe, ami télen általában megtörténik: torokfájás és magas láz. Nem akartam foglalkozni vele. Gondoltam felnőtt vagyok, mit nekem, egy kis betegség. Mégis foglalkozni kellett vele, mert három napon át egyáltalán nem javultam, sőt csak rosszabbul lettem. A lázam újra és újra felszökött, hiába küzdöttem vele lázcsillapítókkal. Rettenetesen éreztem magam. A karácsony előtti néhány nap szinte ki is esett az életemből, mert még felkelni sem tudtam.

A gyermekeim hihetetlen önfegyelemről és szeretetről tettek bizonyságot. Aggódtak és hagytak gyógyulni. Ők, kik máskor oly elevenek, és a hangos elevenségüktől nincsen egy nyugodt pillanat sem, csendesek voltak.

Nem mondom, hogy a láz alatt hosszasan elmélkedtem. Csak egy cél vezetett, hogy bárcsak jobban lennék, és ne gyűrne le ez a folyamatos rosszullét. Ilyenkor egyszerre szűkül be és tágul ki az ember látótere. Beszűkül, mert csak az egészség lebeg az ember szeme előtt. Bármit bevenne, megtenne, hogy jobban legyen. Kitágul, mert megérti, hogy az egymásnak való létezés a legfontosabb. S ha az ember nincsen jól, akkor nem tud a másiknak élni, nem tud adni. A tartalékait arra használja, hogy kibírja szerveztének küzdelmét. S ez még nem is hosszú idő, csak néhány nap. Nem is komoly betegség, csak egy fertőzés.

Bevallom, már a szemem előtt az lebegett, hogy lehet, hogy kórház lesz a vége, mert csak jött a láz és egyre elgyötörtebb voltam. Aztán egyszer csak megtört a gyötrelmes idő. Lenyomtuk a lázat, immár sokadjára, és készültem, hogyha kimegy a lázcsillapítók hatása, újra kezdhetem. De nem kellett. December 24-ére jobban lettem, bár nem gyógyultam meg teljesen.

            A férjem elkészítette a finom halat, és anyukámmal együtt ültük körbe az ünnepi asztalt. A középső gyermekem, Júlia az asztalnál megszólalt: „Anya, én tudom, hogy mitől gyógyultál meg!” „Mitől?” - kérdeztem vissza rögtön” „Imádkoztam Istenhez, hogy karácsonyra ne legyél beteg.” Megvallom elérzékenyültem. Mert az én drága kislányom a drága idejét arra használta fel, amíg én feküdtem, hogy imádkozzon értem Istenhez. Jó érzés, csodálatos, amikor imádkozik valaki értem, és utólag még el is mondja. Nem akkor mondja el, amikor imádkozik, hanem amikor imádsága meghallgatásra talált. Ez kétszeresen is szíven talált. Szíven, mert nekem sokszor volt már az az érzésem, hogy sok ember száján mintha közhelyes és megszokott forma lenne: imádkozunk érted. Ezt bizonyosan bátorításul mondják, hogy a bajban, betegségben, nehézségben lévő ember érezze a felülről való erőt. Én szemérmes voltam mindig ebben a tekintetben, szinte soha nem mondtam ilyet. Mert az imádság belső dolog. Mondhatjuk úgyis, hogy magánügy. Nem szívesen beszéltem róla, hogy miért kiért és mit imádkoztam. Valahogy úgy voltam vele, ahogyan Júlia. Júlia sem mondta, hogy mit tesz, csak imádkozott. Imádkozott, és anélkül, hogy tudtam volna róla, segített rajtam.

Szíven ütött, hogy imádkozott értem és csak később mondta el. Szíven ütött, hogy az imádság ereje meggyógyított, és nem veszett el a karácsony. Ez az én 2016. évi karácsonyi csodám. Az én kislányom szeretete, hite és imádsága.

Nehezen indult a karácsony. Azt hittem, hogy az ünnep nem is lesz ünnep. Mégis az lett. Isten megmutatta hatalmát, erejét és mérhetetetlenül nagy szeretetét.

Most az első karácsonyi történet még elevenebben él bennem. A jászol, a szalma, a szülőföld idegen tája József és Mária számára. Emberileg nézve milyen nehéz lehetett Jézus születése ott. De mégis öröm járta át őket. A szeretet, az összetartozás mérhetetlen öröme. S nem számított más, csak ez. Ahogyan számunkra is ez volt a legfontosabb. S a kislányom mérhetetlenül nagy szeretetén át éreztem meg Isten szeretetét, amivel egymásnak rendelt midnyájunkat és az Ő egyszülött Fiát, Jézust, AKIre mindennap fel lehet nézni, és Lelkének erejével feltöltkezni és tenni a legtermészetesebbet: szeretni a másikat és imádkozni érte.

A csillag fénye

Karácsonyi hangulat van. Fényárban úszik a szoba. Fényárban úszik az utca. Hömpölyög a tömeg a csillagok alatt. Mindegyik apró fénypont oly ragyogó, mi kifeszül az ember feje felett: Fényfűzér ez, mi az ünneplőbe öltöztetett fenyő csúcsánál találkozik. Mintha egy fénysátor gyűjtené egybe a tömeget. A nagy és a kicsiny egyre csak ámul. Ámul azon, mit emberi kéz alkotott, minek fénye melengeti a szívet. Öröm és boldoság költözik a hidegtől fagyoskodó testbe. Mert kint nincs meleg, kell a kabát és sapka, mi kellemes hőmérsékletet ad. S kell látvány, ami kihoz a szoba rejtekéből.

Mi, emberek kint vagyunk az utcán. Finom kürtőskalácsot eszünk, forralt bort kortyolgatunk. Nézzük az árusok szép portékáit és gyönyörködünk a fényekben. Csak gyönyörködünk egyszerűen és tisztán. De nézünk-e magasabbra, az Ég felé, a Teremtő alkotta csillagokra? A csillagokra nézni varázslatos érzés. Több és jobb mindennél. Mintha egy kupolában lennénk. Ahhoz, hogy ezt megérezzük, jobb pusztába vagy mezőre menni. Ahol csak a Teremtő adta látvány van. Nincsen semmi mesterséges fény vagy építmény. Kint a messzeségben, megragad a csoda. Elmerenghet az ember egy 2000 éves történeten, mi Jézusról és a három bölcsről szól. A három bölcsről, akik kémlelték és vizsgálták az éjszakai égboltot, ismerték a csillagokat és azoknak járását. S feltűnt nekik az új csillag is, amiről tudjuk, hogy nem volt más, mint a Jupiter és a Szaturnusz együttállása a Halak csillagképben. Ez az új csillag fényesebben ragyogott a többinél. „Amikor meglátták a csillagot, igen nagy volt az örömük” (Máté 2,18) – olvassuk a Bibliában. Örültek, mert értették mit jelent a bolygók együttállása: nagy király születik Izrael nemzetségében. S nem csak örültek, hanem elindultak a Nagy Király felé, nem számolva a veszélyekkel, az előttük álló út ismeretlenségével. Csak az lüktetett bennük, hogy menniük kell. Menniük előre. Oda, ahova vezeti a csillag őket.

Nekünk eszünkbe jut-e ez a mindennél ragyogóbb csillag karácsonyestén? Eszünkbe jut-e Jézus, kit ünnepelnénk? Felnézünk-e az Égre úgy, mint a bölcsek tették egykoron? S elindulunk-e lélekben Jézus felé, hogy ne csak a szemünk, hanem a szívünk is megteljen az Égi Fénnyel? Égi fénnyel, mi nem más, mint az isteni szeretet lángolása, mi embert Istennel és emberrel egybevon. Hol nincsen kétség, gyűlölet, érdek, csak az egyszerű és tiszta szeretet – mi elfogad, megbocsát, magához ölel és felemel. Az emberi léleknek erre van csak szüksége. Az emberi kéz alkotta csillagok fénye, és még a karácsonyi ajándékok is csak pótszerek. Pótszerek, ha elrejtik a szemünk elől a lényeget, Jézust, ki karácsonykor született.

Természetesen mindezek lehetnek az ünnepnek ékességei. Mert kell a karácsonyi hangulat. Mert jó ajándékozni és ajándékot kapni. A bölcsek sem üres kézzel mentek Jézushoz: aranyat, tömjént és mirhát vittek. De a hangsúly nem ezen volt. Hanem Jézuson, kinek a születésén örvendeztek.

Karácsonyi hangulat van. Fényözön vesz körbe. Páratlanul csodás érzés költözhet a szívünkbe. De észrevesszük-e a Teremtő Isten alkotta csillagkupolát, és annak legfényesebb csillagát? S ama betlehemi csillag fénye eléri-e a szívünket? Hagyjuk-e, hogy irgalmas isteni szeretetet oltson a lelkünkbe? Azt, mit Jézus hozott el a világba...

Karácsonyi hangulat van. Megelevenedhet a karácsonyi történet újra: Mária, József, az angyalok, a pásztorok és bölcsek alakja. Megelevendhet az édes, kedves, szívet melengető történet, mi képzeletben szárnyára veszi és repíti a nagyot és a kicsinyt Betlehembe. De mégis, érintése csak akkor lesz ennek a történetnek, ha a Csillag fénye beköltözik a szívünkbe.

Mit tennél?

Az automatizmusok veszélyhelyzetben felszakadnak belőlünk. Leegyszerűsítve „Üss vagy fuss!” a választásunk. Agresszió vagy megfutamodás. Te mit tennél? 

Mit tennél az önvédelem jegyében? Ha harcias vagy jöhet az ököljog, és győzze le az erősebb a gyengébbet? Ha szelíd vagy, ott hagysz mindent és szaladsz, szaladsz messzire?

Ez leegyszerűsítés. S ez a megközelítés elveszi az embertől az emberi méltóságát, azt a többletet, amitől emberek vagyunk.

Ám amikor veszélyhelyzet övez, azt tapasztaljuk, hogy a támadó csak az ököljogot és az agressziót ismeri. Hatalmas erő birtokában érzi magát, amivel eltaposhat, mint egy hangyát. Ez félelmetes érzés, és tennünk kell valamit. De mit?

Küzdjünk. Ez nem is kérdés. Tegyük meg mindig, ami rajtunk múlik önmagunk védelmében és az igazságért. De hogyan tegyük ezt? A hogyan már lüktető kérdés. Lüktető, mert küzdeni, tenni, nem csak az „üss” elvében, az agresszió jegyében lehet. Hisz emberek vagyunk, és nem állatok. Isten az élet lehelletét adta nekünk. Összeköttetésben vagyunk Vele. De az ember sokszor tudomást sem vesz erről, és az ösztönök alá hajtja fejét.

A bennünk rejlő többletet fel lehet ismerni, és meg lehet érteni, hogy Isten képmásai vagyunk. Ám ehhez legelőször nyitott fül és szem kell, és legfőképp Isten közelsége. Isten közelségében csodálkozhatunk rá, hogy emberek vagyunk, kikben lélek van. Lélek, ami kapcsolódni akar a Teremtőjéhez a csendes és a hullámokkal teli időkben. Ha a csendes időkben van időnk és lehetőségünk Istenhez kapcsolódni, akkor a vészterhes időkben is tudunk ekképp cselekedni, legyőzve az ösztönök elemi erejét. 

Egy kedves barátnőmnek a nagyobbik kisfia második oszályos. Ha ennyit mondunk róla, azt gondolnánk, hogy már elég nagy és bizonyosan magabiztos és erős. És az is, csupa nagybetűvel. Ám az ő magabiztosságához és erejéhez szem kell, hogy meglássuk. Mert szelíd és érzékeny. Segítőkész és együttérző. Az osztálytársai joggal gondolhatnák azt, hogy gyenge. Mert ő annyira más, mint egy átlagos gyermek. Talán azért is, mert a családi környezete sem átlagos. Úgy mondanám, hogy átlagon felüli és nem megszokott. Mert a reggel imádsággal kezdődik és beszélgetéssel folytatódik. A beszélgetés mindig kimeríti, hogy az adott nap ki mikor hova megy, mikor jönnek érte, mit kell tanulni, és azt is, hogy hogyan kell viselkedni. A mérce nem az emberi elvárás, hanem az Istennek tetsző élet. Ne értsétek félre az Istennek tetsző élet megfogalmazást, mert nem a mindenáron és a kényszer alatti megfelelésről van szó, hanem az Istennel való önazonosságról. E kisfiú ennek jegyében – aki jól ismeri és érti a bibliai történeteket –  napról napra növekedik, növekedik a szeretetben, a szelídségben, és nem törik meg a vészhelyzetekben sem.

Ez a kisfiú noha lélekben erős és magabiztos olykor nehéz szituációkba keveredik. Például már sohasem jár egyedül az iskolai mosdóba, mert a fizikailag erősebb fiúk csínyt eszelnek ki. Rázárják az ajtót. Bölcs. Nem nem egyedül. Az édesanyja megkérdezte tőle, ha mégis rázárnák az ajtót, mit tenne? – s óvó szeretettel máris arra ösztönözte, hogy kiabáljon, verje az ajtót, hogy valaki kiszabadítsa. A kisfiú végighallgatta, és az édesanyja szemébe nézett: „Tudod anya, én leülnék és imádkoznék.” 

Meglepő válasz. Amin a többség meghökken és felkapja a fejét, talán értetlenkedik is. Pedig Isten közelségében élve oly természetes a kisfiú által megfogalmazott válasz a veszélyhelyzetre. Mi felnőttek erről a természetes válaszadásról, életünk legnagyobb lehetőségéről elfeledkezünk. Pedig hívatlanul jönnek a veszélyhelyzetek, amelyek felforgatnak mindent. Jön egy csalafinta felnőtt csíny, vagy több. Jön egy alattomos támadás vagy támadásorozat. Jön egy betegség. Jön egy katasztrófa. A tehetetlenség érzése pedig egyre nagyobb, és mi erőnket megfeszítve, és teljesen megfeszülve küzdünk, elhagyva a józanságot, elhagyva a méltóságot, elhagyva a jogosságot, túllépve minden határt...

Küzdeni kell, ez nem kérdés. De hogyan? Istenhez kapcsolódva. Vannak pillanatok, sőt csak olyan pillanatok vannak, amikor szükségünk van a Felülről való erőre. Mert másképp nincsen esélyünk a lehetetlen helyzetek legyőzésére.

Ne felejtsük el, hogy emberek vagyunk! Isten az élet lehelletét adta nekünk! Legyünk kapcsolatban Vele, hogy felismerjük mit és hogyan cselekedjünk! Nem mindig kell aktívan cselekedni, tenni. Van, amikor csak lenni kell. Van, amikor csak várni kell. Az idő nem az ellenségünk, hanem a barátunk. Van, amikor csak türelemre, kitartásra, csendre, önmagunk Isten-közelségében való megtartására kell törekednünk nyitott szívvel Isten szava iránt, imádsággal a szívünkben.

            Bölcs ember, bölcs gyermek, aki ezt felismeri. Felismeri azt, amire nincsen recept. Nem lehet konkrét útmutatást megfogalmazni minden helyzetre. Isten Lelkének vezetése azonban megmutatja konkrétan, mit tegyünk és késszé is tesz rá, bátorsággal és erővel. A csendhez és önmagunk fegyelmezéséhez pedig sokszor több erő kell, mint a cselekvéshez. Dániel is „csak” imádkozott az oroszlánok vermében. És az ima Istenhez elegendőnek bizonyult. Nem lett az oroszlánok vacsorája, és kiszabadult. 

           

Te mit tennél életed vészhelyzetében? Te mit tettél életed vészhelyzetében?

Sorsfordító idők

A sorsfordítő idők minősített pillanatok. Az élet kilép a megszokott medréből, a napok mássá válnak: új színt, új tartalmat nyernek.

Sorsfordító idő az, amikor Isten létére ráeszmélünk, és már csak a Vele való közösségben tudjuk értelmezni a saját létezésünket. Sorsfordító idő, amikor megértjük az élet tanítását, és nemcsak megéljük a perceket, hanem felfogjuk üzenetét. Ilyenkor érezzük meg, hogy lélekben többek lettünk, de mégis nagyon kevesek vagyunk, és még tanulnunk kell, ahol nyitott szívre és nyitott szemre van szükségünk, hogy lássunk is, és ne csak nézzünk.

E mostani advent idején Mária alakja érintett meg újra, aki sorsfordító idő részese volt, amikor megjelent neki Gábriel angyal. Élete egy pillanat alatt felfordult. Döbbenetes mondatokat hallott: „Üdvözlégy kegyelembe fogadott, az Úr veled van.” (Lukács 1,28) „Íme, fogansz méhedben, és fiút szülsz, akit nevezz Jézusnak.” (Lukács 1,31) „A Szentlélek száll reád, és a Magasságos ereje árnyékoz be téged, ezért a születendőt is Szentnek nevezik majd, Isten Fiának.” (Lukács 1,35)

Valószínűleg alig tudott az ámulattól szóhoz jutni. Az isteni üzenet címzettje ugyanis egy nő és nem egy férfi, ami a kor viszonyait nézve lehetetlenség. Lehetetlenség az is, hogy ő lesz az édesanyja a megígért Messiásnak. Lehetetlenségnek tűnik, pedig ő is tudott a messiási ígéretről, Isten kegyelméről, ami maga a jószándék, a jóakarat. Tudott róla, de most magán érezte, egy csodálatos küldetés súlya alatt. A Messiás édesanyja lesz. Többé már nem szó és betű az isteni ige, hanem hús-vér valóság. Az isteni jószándék megnyilatkozásának ő is része és részese.

Advent idején jó, ha mi is ráeszmélünk erre. Az isteni jószándék megnyilatkozásának a részei és részesei lehetünk. De mint Mária esetében, úgy a mi esetünkben is van egy feltétele ennek: el kell fogadni a lehetőséget. Mária azt mondta: „Íme az Úr szolgálóleánya: történjék velem a te beszéded szerint.” (Lukács 1,38)

Első felindulásunkban mindezt látva, azt mondhatjuk, könnyű dolog. Ki ne fogadná el a jót? Sőt, az ember mindig alapvetően jót akar és jóra törekszik! Valóban igaz ez? Mert, ha igaz, akkor nincs is rossz a világban, mindenki egy angyal...  A valóság azonban nem ezt mutatja. Ezért fontos megvizsgálni, hogy mi is az a bizonyos jó, a bizonyos jószándék? A jó az, amiben szeretet van. A szeretet adja meg a pozitív előjelet a bennünk lévő szándékhoz, amiben a másik ember ugyanolyan fontos, mint mi magunk. Az még nem jószándék, amikor csak saját magamnak akarok jót, csak saját magamat szeretem, és a másik nem számít – s lehetőség szerint csak eszköz vagy áldozat a saját céljaim elérésében.

Aki már édesanyává lett, az tudja, hogy mit jelent a szeretet – tapasztalatból. Mikor egy kicsi szív megdobban az édesanya szíve alatt, és telik a 9 hónap, a formálódó élet mindennél fontosabbá válik. Egy szívből jövő és természetes hátrahelyeződése ez egy édesanyának. Amire nincsen ésszerű magyarázat. Mert ki szeret pocakosan, dagadó lábbakkal élni, nehezen mozogni? Ki az, aki vágyik a szülés fájdalmára és azzal járó nehézségekre? Talán senki. De az áldott állapot mégis maga a csoda: ketten vagyunk, valaki hamarosan megérkezik hozzám, aki egy rész belőlem, aki örökre az életem része marad, akit jobban szeretek, mint magamat.

Ha jobban szeretem a gyermekemet, mint magamat, ő válik a legfontosabbá. Ez érződik ki Mária válaszában is, mert elfogadja az áldott állapotát, ami emberi értelmet felülhaladó módon következik be. És elfogadja, hogy a gyermeke maga a Messiás. Ez sem kicsiny dolog, mert Jézusnak a gyermekeként való megszületése túl van az emberi erők határán. Jézust Isten Fiának mondja a Biblia. Az Isten pedig egyszerre közeli és távoli, egyszerre ismerős és ismeretlen, de minden tekintetben nagyobb és hatalmasabb, mint az ember. Akiről a legfontosabb információ mégiscsak az, hogy szeretet, megbocsátás és hűség van Benne, Aki úgy követ bennünket, mint az árnyék, védelmezően, felüdítően és erőtadóan. Ha így tekintünk Istenre, akkor korántsem félelmetes a Hozzá való tartozásunk. Egyszerűen örömet jelent, igazi boldogságot. Mária alakjából is az öröm sugárzik, és nem a félelem. Olvassuk el a hálaénekét, amit Erzsébetnek mond, és megérezzük a boldogságát. „Magasztalja lelkem az Urat, és az én lelkem ujjong Isten, az én Megtartóm előtt, mert rátekintett szolgálóleánya megalázott voltára, és íme, mostantól fogva boldognak mond minden nemzedék, mert nagy dolgokat tett velem a Hatalmas, és szent az ő neve, irgalma megmarad nemzedékről nemzedékre az őt félőkön.” (Lukács 1,46-50)

Mária élete új színt kap. A vallásos tanítás lüktető valósággá válik, miközben a kisbaba szíve a szíve alatt dobban. Sorsfordító idő ez: örömmel és reménnyel.

Sorsfordítő időkben nekünk is részünk van. S legyen az bármilyen tartalmú és irányú, igyekezzünk mindig Isten felől értelmezni, Hozzá kapcsolódva megélni és végigvinni a nehéz pillanatokat úgy, hogy mi magunk Isten jószándékának a kibontakoztatóivá váljunk. Isten ott volt Mária mellett oltalmazóan, erőt adóan és életet teremtően. Velünk sincsen másként. Isten velünk van, követ minket és a nehéz körülmények között is oltalmaz bennünket. Vegyük ezt komolyan, amikor az életünk kilép az addig megszokott medréből, napjaink új színt és új tartalmat nyernek!

Napsugár

Napsugár a földön minden gyermek,

Pajkos, vidám, eleven,

ki egyet lép, majd tovaszökken,

Szalad és elnyugszik csendesen,

De felkel újra minden nappal,

Hogy ragyogását elhozza,

Bearanyozva az életed,

Tanítva arra, a legfontosabb a Szeretet.

Szeretetből kapsz a legtöbbet,

Nem számít a sötét felhő,

A köd, az eső, 

Sem a szélvihar vagy az orkán,

Gyermeked tiszta tekintetéből 

a Szeretet ragyog rád,

Mely szétoszlatja azt,

Ami bús, értéktelen és haszontalan.

Odakint havazhat is,

Fagyos lehet a lélek és a szív,

De Napsugár gyermeked

Felolvasztja a hideget,

Melegséget és fényt hoz,

Mert ez a lényege.

S lassan megérted,

Miért drága kincsed ő neked.

Napsugár a földön minden gyermek,

Isten ajándéka neked,

Hogy ne feledd,

A világosság győz a sötétség felett,

Nincsen olyan ború és homály,

Mit a fény ne törne át,

S ne hozná el az élet diadalát.