Nehezen indult a karácsony

Nehezen indult az idei karácsony. Bár fejben előre elterveztünk mindent. Az ünnepi menüt, a hófehér karácsonyfát, a betlehemi meghittséget idéző hangulatot. Az ünnepnek ünnepnek kell lennie. A léleknek ünneplőbe kell öltöznie. Én magam is nagyon vártam, hogy vége legyen az iskolának, s végre együtt legyen a család. Együtt legyen a család a betlehemi család örömében, ahol a szeretet von minket egybe, s nincsen más csak ez. Nincsen tanulás, sem különóra, sem munka, mit szervezni és végezni kell. Már elérkezni látszott a pillanat, hogy a karácsonyi álom valóság legyen. Valóság lett, másként.

Valami hihetetlen módon közel egy éve egyáltalán nem voltam beteg. Még az orromat sem fújtam. Azután ahogy elérkezett a téli szünet és a szabadság, elkezdtem egyre rosszabbul érezni magam. Mondhatnánk, hogy csak a szokásos dolog ment végbe, ami télen általában megtörténik: torokfájás és magas láz. Nem akartam foglalkozni vele. Gondoltam felnőtt vagyok, mit nekem, egy kis betegség. Mégis foglalkozni kellett vele, mert három napon át egyáltalán nem javultam, sőt csak rosszabbul lettem. A lázam újra és újra felszökött, hiába küzdöttem vele lázcsillapítókkal. Rettenetesen éreztem magam. A karácsony előtti néhány nap szinte ki is esett az életemből, mert még felkelni sem tudtam.

A gyermekeim hihetetlen önfegyelemről és szeretetről tettek bizonyságot. Aggódtak és hagytak gyógyulni. Ők, kik máskor oly elevenek, és a hangos elevenségüktől nincsen egy nyugodt pillanat sem, csendesek voltak.

Nem mondom, hogy a láz alatt hosszasan elmélkedtem. Csak egy cél vezetett, hogy bárcsak jobban lennék, és ne gyűrne le ez a folyamatos rosszullét. Ilyenkor egyszerre szűkül be és tágul ki az ember látótere. Beszűkül, mert csak az egészség lebeg az ember szeme előtt. Bármit bevenne, megtenne, hogy jobban legyen. Kitágul, mert megérti, hogy az egymásnak való létezés a legfontosabb. S ha az ember nincsen jól, akkor nem tud a másiknak élni, nem tud adni. A tartalékait arra használja, hogy kibírja szerveztének küzdelmét. S ez még nem is hosszú idő, csak néhány nap. Nem is komoly betegség, csak egy fertőzés.

Bevallom, már a szemem előtt az lebegett, hogy lehet, hogy kórház lesz a vége, mert csak jött a láz és egyre elgyötörtebb voltam. Aztán egyszer csak megtört a gyötrelmes idő. Lenyomtuk a lázat, immár sokadjára, és készültem, hogyha kimegy a lázcsillapítók hatása, újra kezdhetem. De nem kellett. December 24-ére jobban lettem, bár nem gyógyultam meg teljesen.

            A férjem elkészítette a finom halat, és anyukámmal együtt ültük körbe az ünnepi asztalt. A középső gyermekem, Júlia az asztalnál megszólalt: „Anya, én tudom, hogy mitől gyógyultál meg!” „Mitől?” - kérdeztem vissza rögtön” „Imádkoztam Istenhez, hogy karácsonyra ne legyél beteg.” Megvallom elérzékenyültem. Mert az én drága kislányom a drága idejét arra használta fel, amíg én feküdtem, hogy imádkozzon értem Istenhez. Jó érzés, csodálatos, amikor imádkozik valaki értem, és utólag még el is mondja. Nem akkor mondja el, amikor imádkozik, hanem amikor imádsága meghallgatásra talált. Ez kétszeresen is szíven talált. Szíven, mert nekem sokszor volt már az az érzésem, hogy sok ember száján mintha közhelyes és megszokott forma lenne: imádkozunk érted. Ezt bizonyosan bátorításul mondják, hogy a bajban, betegségben, nehézségben lévő ember érezze a felülről való erőt. Én szemérmes voltam mindig ebben a tekintetben, szinte soha nem mondtam ilyet. Mert az imádság belső dolog. Mondhatjuk úgyis, hogy magánügy. Nem szívesen beszéltem róla, hogy miért kiért és mit imádkoztam. Valahogy úgy voltam vele, ahogyan Júlia. Júlia sem mondta, hogy mit tesz, csak imádkozott. Imádkozott, és anélkül, hogy tudtam volna róla, segített rajtam.

Szíven ütött, hogy imádkozott értem és csak később mondta el. Szíven ütött, hogy az imádság ereje meggyógyított, és nem veszett el a karácsony. Ez az én 2016. évi karácsonyi csodám. Az én kislányom szeretete, hite és imádsága.

Nehezen indult a karácsony. Azt hittem, hogy az ünnep nem is lesz ünnep. Mégis az lett. Isten megmutatta hatalmát, erejét és mérhetetetlenül nagy szeretetét.

Most az első karácsonyi történet még elevenebben él bennem. A jászol, a szalma, a szülőföld idegen tája József és Mária számára. Emberileg nézve milyen nehéz lehetett Jézus születése ott. De mégis öröm járta át őket. A szeretet, az összetartozás mérhetetlen öröme. S nem számított más, csak ez. Ahogyan számunkra is ez volt a legfontosabb. S a kislányom mérhetetlenül nagy szeretetén át éreztem meg Isten szeretetét, amivel egymásnak rendelt midnyájunkat és az Ő egyszülött Fiát, Jézust, AKIre mindennap fel lehet nézni, és Lelkének erejével feltöltkezni és tenni a legtermészetesebbet: szeretni a másikat és imádkozni érte.