Mit tennél?

Az automatizmusok veszélyhelyzetben felszakadnak belőlünk. Leegyszerűsítve „Üss vagy fuss!” a választásunk. Agresszió vagy megfutamodás. Te mit tennél? 

Mit tennél az önvédelem jegyében? Ha harcias vagy jöhet az ököljog, és győzze le az erősebb a gyengébbet? Ha szelíd vagy, ott hagysz mindent és szaladsz, szaladsz messzire?

Ez leegyszerűsítés. S ez a megközelítés elveszi az embertől az emberi méltóságát, azt a többletet, amitől emberek vagyunk.

Ám amikor veszélyhelyzet övez, azt tapasztaljuk, hogy a támadó csak az ököljogot és az agressziót ismeri. Hatalmas erő birtokában érzi magát, amivel eltaposhat, mint egy hangyát. Ez félelmetes érzés, és tennünk kell valamit. De mit?

Küzdjünk. Ez nem is kérdés. Tegyük meg mindig, ami rajtunk múlik önmagunk védelmében és az igazságért. De hogyan tegyük ezt? A hogyan már lüktető kérdés. Lüktető, mert küzdeni, tenni, nem csak az „üss” elvében, az agresszió jegyében lehet. Hisz emberek vagyunk, és nem állatok. Isten az élet lehelletét adta nekünk. Összeköttetésben vagyunk Vele. De az ember sokszor tudomást sem vesz erről, és az ösztönök alá hajtja fejét.

A bennünk rejlő többletet fel lehet ismerni, és meg lehet érteni, hogy Isten képmásai vagyunk. Ám ehhez legelőször nyitott fül és szem kell, és legfőképp Isten közelsége. Isten közelségében csodálkozhatunk rá, hogy emberek vagyunk, kikben lélek van. Lélek, ami kapcsolódni akar a Teremtőjéhez a csendes és a hullámokkal teli időkben. Ha a csendes időkben van időnk és lehetőségünk Istenhez kapcsolódni, akkor a vészterhes időkben is tudunk ekképp cselekedni, legyőzve az ösztönök elemi erejét. 

Egy kedves barátnőmnek a nagyobbik kisfia második oszályos. Ha ennyit mondunk róla, azt gondolnánk, hogy már elég nagy és bizonyosan magabiztos és erős. És az is, csupa nagybetűvel. Ám az ő magabiztosságához és erejéhez szem kell, hogy meglássuk. Mert szelíd és érzékeny. Segítőkész és együttérző. Az osztálytársai joggal gondolhatnák azt, hogy gyenge. Mert ő annyira más, mint egy átlagos gyermek. Talán azért is, mert a családi környezete sem átlagos. Úgy mondanám, hogy átlagon felüli és nem megszokott. Mert a reggel imádsággal kezdődik és beszélgetéssel folytatódik. A beszélgetés mindig kimeríti, hogy az adott nap ki mikor hova megy, mikor jönnek érte, mit kell tanulni, és azt is, hogy hogyan kell viselkedni. A mérce nem az emberi elvárás, hanem az Istennek tetsző élet. Ne értsétek félre az Istennek tetsző élet megfogalmazást, mert nem a mindenáron és a kényszer alatti megfelelésről van szó, hanem az Istennel való önazonosságról. E kisfiú ennek jegyében – aki jól ismeri és érti a bibliai történeteket –  napról napra növekedik, növekedik a szeretetben, a szelídségben, és nem törik meg a vészhelyzetekben sem.

Ez a kisfiú noha lélekben erős és magabiztos olykor nehéz szituációkba keveredik. Például már sohasem jár egyedül az iskolai mosdóba, mert a fizikailag erősebb fiúk csínyt eszelnek ki. Rázárják az ajtót. Bölcs. Nem nem egyedül. Az édesanyja megkérdezte tőle, ha mégis rázárnák az ajtót, mit tenne? – s óvó szeretettel máris arra ösztönözte, hogy kiabáljon, verje az ajtót, hogy valaki kiszabadítsa. A kisfiú végighallgatta, és az édesanyja szemébe nézett: „Tudod anya, én leülnék és imádkoznék.” 

Meglepő válasz. Amin a többség meghökken és felkapja a fejét, talán értetlenkedik is. Pedig Isten közelségében élve oly természetes a kisfiú által megfogalmazott válasz a veszélyhelyzetre. Mi felnőttek erről a természetes válaszadásról, életünk legnagyobb lehetőségéről elfeledkezünk. Pedig hívatlanul jönnek a veszélyhelyzetek, amelyek felforgatnak mindent. Jön egy csalafinta felnőtt csíny, vagy több. Jön egy alattomos támadás vagy támadásorozat. Jön egy betegség. Jön egy katasztrófa. A tehetetlenség érzése pedig egyre nagyobb, és mi erőnket megfeszítve, és teljesen megfeszülve küzdünk, elhagyva a józanságot, elhagyva a méltóságot, elhagyva a jogosságot, túllépve minden határt...

Küzdeni kell, ez nem kérdés. De hogyan? Istenhez kapcsolódva. Vannak pillanatok, sőt csak olyan pillanatok vannak, amikor szükségünk van a Felülről való erőre. Mert másképp nincsen esélyünk a lehetetlen helyzetek legyőzésére.

Ne felejtsük el, hogy emberek vagyunk! Isten az élet lehelletét adta nekünk! Legyünk kapcsolatban Vele, hogy felismerjük mit és hogyan cselekedjünk! Nem mindig kell aktívan cselekedni, tenni. Van, amikor csak lenni kell. Van, amikor csak várni kell. Az idő nem az ellenségünk, hanem a barátunk. Van, amikor csak türelemre, kitartásra, csendre, önmagunk Isten-közelségében való megtartására kell törekednünk nyitott szívvel Isten szava iránt, imádsággal a szívünkben.

            Bölcs ember, bölcs gyermek, aki ezt felismeri. Felismeri azt, amire nincsen recept. Nem lehet konkrét útmutatást megfogalmazni minden helyzetre. Isten Lelkének vezetése azonban megmutatja konkrétan, mit tegyünk és késszé is tesz rá, bátorsággal és erővel. A csendhez és önmagunk fegyelmezéséhez pedig sokszor több erő kell, mint a cselekvéshez. Dániel is „csak” imádkozott az oroszlánok vermében. És az ima Istenhez elegendőnek bizonyult. Nem lett az oroszlánok vacsorája, és kiszabadult. 

           

Te mit tennél életed vészhelyzetében? Te mit tettél életed vészhelyzetében?