A tanítás

Ha a tanításra gondolsz, legelőször az iskola és az iskolapad jut eszedbe. Az információ, az ismeret, mit át kell ültetned magadba. Kinek több, kinek kevesebb idő kell ehhez. Miként van olyan is, aki akar tanulni, de van, aki nem.

Tanítás. Tudod, hogy az iskola fontos, mit magába szív ott az ember. De ha tanul is, legfeljebb csak okos és tájékozott lesz, bölcs nem. Mert a bölcsesség Isten ajándéka, mely a tanítás által lesz a Tied. A Tied, ha nyitott rá a lelked, ha igazán hiszel Benne és komolyan veszed, mit mond, mit mit sejtet, merre vezet, olykor terelget - hiszen igényli döntésed.

Nyitott lélek a bölcsesség titka, melyhez mit hozzátehetsz, az az alázat. Alázat, főhajtás az Úr előtt földön fekve, mikor minden szívdobbanásod az Ő lelkében ver csak ütemre, mert máshol nincsen lélegzet, sem erő. Fekszel. Isten végtelen szeretete ölel. Megszűnik minden. Csak Isten Lelke tölt be, s tanít, tanít közben. Arra, hogy a nyomorúság Hozzá emel, s ne kutasd a végtelent, csak fogadd el Őt izzó szeretetben, mégha fel is csap és éget a fájdalom tüzes lángja, és a lángnyelvek a lelkedbe marnak. Pokoli kín ural el, már-már úgy érzed elégsz teljesen. De hamuvá csak az lesz, mi az igazi élethez nem szükséges. Az Édenkert utáni vágyad szertefoszlik, a valóságot kapod: hol tűz, füst, hamu s Te vagy. Már-már lehajtod fejed, de valami mégiscsak megcsillan Benned. Az, hogy tűzben, viharban egészen megtépázva Istené vagy. Ti vagytok ketten: Te és az Isten. Megszűnik a tér és az idő. Nincsen tegnap vagy holnap, csak a pillanat - miben Isten égő sebeidre Lelkével gyógyírt ad. Hálát adsz az életért, érezve az Úr Lelkének minden rezdülését, mely lágy fuvallat, egy érintés csupán, mi szívedhez ér, és érzed Isten szeret. Szeret, mert nem akarja, hogy csak úgy élj, mint általában az ember. Beleszeretve, belekényelmesedve az életbe, azt gondolva, hogy rossz nincsen.

Magához von, magához fűz az Isten. Benne élsz, lélegzel. Nincsen olyan perced már, mi ne Tőle indulna el és ne Hozzá érkezne meg. Rádöbbensz, Isten magának akar egészen. Szereted és követed, Vele élsz rendületlen. Gyermeki hittel és a fájdalom tüzétől felnőtten.

Az aranyszem

Szikrázó napsütés volt. A tavaszi napfény lágyan cirógatta az ember arcát. Balzsamos virágillat lengett be mindent. A lélek kikívánkozott a természetbe.

- Végre vége van a hideg és fagyos időnek! – kiáltott fel Gellért örömében – Apa, menjünk ki a Duna partra sétálni!

- Menjük! – felelte Péter, és már magukra is öltötték a kabátot, és nekivágtak a kirándulásnak.

A Dunát már sokszor látták, de mindig úgy csodálkoztak rá a finoman hullámzó vízre, mintha először tárulna fel a szemük előtt. A folyónak lágy keretet adott a homokos part a sok kaviccsal. Itt-ott korhadt farönkök hevertek a földön. Gellért első dolga volt, hogy a tetejükre állt. A következő pillanatban a kavicsokhoz rohant. Az uszadékfákra hordta őket. Tornyot épített belőlük. Egészen varázslatos lett az eredmény. Egyedi és különleges, mint ő maga.

- Építeni fogok, ha felnövök – mondta boldogan. Házakat, tornyokat, olyat, amit még nem látott a világ. Bárcsak már ezzel foglalkozhatnék!

- Eljön az ideje hamarosan, meglátod.

- De mikor? Még annyit kell tanulni, iskolába járni – sóhajtott fel Gellért.

- Igen előbb tanulni kell, de utána építhetsz, alkothatsz. Megvalósíthatod az álmod.

A kisfiú már látta lelkei szemeivel a toronyházakat, ott kint a Duna parton. Látta az egymás mellett magasodó épületeket, melyeket ő tervezett. Egy vágyakozással teli mosoly ült ki az arcára.

A séta folytatódott. A parton egy kisebb csoportra lettek figyelmesek, akik a vízben állva kerek tálba merítették a sötét színű iszapos homokot, és forgatták körbe, körbe, lötykölték benne a vizet. Aranyat mostak.

- Nézd, apa! Mit történik ott? – kiáltott fel Gellért meglepődötten.

- Aranyat mosnak.

- Aranyat mosnak? Itt? A Dunánál? Ugye csak viccelsz?

- Nem viccelek. Menj közelebb, és győződj meg róla!

A kis csapathoz odafutva, izgatottan szemlélődött a kisfiú. Kíváncsi volt nagyon.

- Gyertek közelebb! – szólt az aranymosók vezetője - Ha érdekel titeket, mondok néhány dolgot az aranymosásról.

István, az aranymosók vezetője, el is kezdte ecsetelni, hogy miért is jó még aranyat mosni. Azért, mert együtt vannak, és természetközeli a munka. Van nyugalom, csend, víz és fa. Mintha megállna az idő.

- Az aranymosáshoz elég egy tál? Nem kell aranymosópad? – érdeklődött Péter.

- Elég, ha nem veszed túlságosan komolyan. A profik aranymosópaddal dolgoznak, és nem egy napot, hanem napokat szánnak rá. Elmennek még Ács környékére is, ahol nagyobb az aranyhozam. De nekünk jó itt.

- Hogyan fogtok neki az aranymosásnak? – kérdezte Gellért.

- A kúpos fenekű tálat teleszedjük homokkal. Lehetőleg olyan helyről, ahol sötétebb, vörösebb a homok színe. A tálba kevés vizet teszünk, és finom áramlással kiöntjük. Az öntögetés hatására a homok sötétté, vörössé válik és kiválik a kvarc. Majd tovább keverjük a tálban a homokot, és átmossuk az alsóbb rétegeket. Végül csak gránáthomok marad. A lötykölést addig folytatjuk, míg a homok fekete lesz, és csak a magnetit marad meg benne. A magnetitet mágnessel eltávolítjuk, és homok között már nagyítóval látszanak az aranyszemek – s már mutatta is az aranyat, ami a leülepedett a homok alján.

- Hű, de érdekes! Kipróbálhatom? – kérdezte Gellért.

István odaadott egy aranymosótálat, és a kisfiú nagy bátorsággal fogott a munkához. Pakolta a homokot, majd merítette vizet, és mosta, mosta kitartóan. Lötykölte a vizet, de még mindig csak a homokot látta. Már a csalódottság kezdte eluralni, amikor hirtelen megcsillant valami porszem nagyságú kis szemcse. Láss csodát, apró aranyszemet talált. Gyorsan belepipettázta az aranyszemet az üvegbe, azután még egyet, meg még egyet. Gellért végtelenül boldog volt! Már az első nekifutásra sikerült aranyat találnia.

- Tessék, a tied – odanyújtotta István az üveget Gellértnek. A kisfiú csillogó szemekkel vette át, és a következő percben már kérlelte az apját, hogy vegyenek aranymosó tálat, és jöjjenek ki ők is aranyat mosni.

- Majd meglátjuk kisfiam. Mi tapasztalatlanok vagyunk e téren. Egyáltalán nem biztos, hogy sikerülne aranyat mosni.

- Ha gondoljátok, társuljatok be hozzánk – szólt István közbe. Itt van a telefonszámom.

Megtörtént a telefonszámcsere és egy ismeretség is köttetett.

Péter megköszönte a lehetőséget, majd elbúcsúztak. Apa és a fia folytatták a parton az útjukat.

- Oh, milyen fantasztikus élményben volt részünk! Sohasem gondoltam volna, hogy látok aranymosást élőben és még ki is próbálhatom! – lelkendezett Gellért.

- Kisfiam a végén még igazi aranyász leszel! – mondta Péter.

- Micsoda?!

- Aranyász. Az aranymosókat hívják így.

- Az meglehet. Aki ilyen ügyes, mint én? Már aranyász vagyok – mondta nem kis elégedettséggel Gellért, majd folytatta tovább - Apa, te gondoltad volna, hogy milyen kincseket rejt a Duna? Bevallom, én nem.

- Hallottam már róla. Még gyerekkoromban mesélt nagyapám az aranyászokról, akiknek a munkájában van sikerélmény, de fáradság is. Képzeld el, az aranyászok az aranymosópadra aranytartalmú homokot helyeztek, majd vizet mertek rá, így mosták ki a hordalék finomabb szemcséit és az aranyat is. A mosópad be volt rovátkolva és volt rajta posztó, így maradtak vissza az aranyszemcsék. Azután ezt megtisztították a szennyeződéstől mosással, utána higannyal. Végül hevítéssel eltávolították a higanyt, és visszamaradt a teljesen tiszta aranypor.

- Ebből meg tudtak élni? Volt annyi arany?

- Régen igen. Ha nem is fényűzően, de mindig hozott elég bevételt a megélhetéshez. Ez egy mesterség volt, olyan, mint bármi más: a halászat, a fazekasság. Van egy népdal is erről:

„Halász, vadász, aranyász, üres zsebben kotorász,

ha szegény is vígan él, egész nap csak vizet mér.”

- Ma miért nem hallok az aranyászokról? Azért tűntek el, mert keveset kerestek?

- Lehet – nevetett Péter fia logikus okfejtésén – Előfordulhat, hogy ez is közrejátszott benne. Ám valószínűleg a folyószabályozás jelentette a váltást. A folyószabályozással megváltoztak a hidrológiai viszonyok, és sok helyen elérhetetlenné vált az aranytartalmú hordalék az aranyászok számára.

- Kár, mert olyan izgalmas és kihívással teli. Milyen szuper lesz, ha hétfőn az iskolában elmesélem, hogy kipróbáltam az aranymosást – mondta boldogan Gellért. Azután hirtelen elszomorodott, mert érezte, Misin és Dávidon kívül senki sem örülne az élményének, talán csak Ádám.

- Mi a baj? – kérdezte Péter

- Semmi. Csak az jutott eszembe, hogy olyan kevés barátom van. Ez nem jó érzés.

- Lehet, hogy nem jó, de ez a természetes. Sok ismerősünk lehet, barátunk is, de az igazi barát valóban nagyon kevés. Ez nem változik meg akkor sem, ha felnőtt leszel – mondta Péter, majd kivette Gellért kezéből az üveget, amiben az aranyszemcsék voltak, és a napfény felé tartotta – Nézd! Milyen parányi az aranyszem, ha nem csillogna nem is vennéd észre! Az igaz barát is ilyen észrevehetetlen! Megbújik sokszor a homokemberek között, kik fakó színűkkel szürkítik és egyhangúvá teszik az életet. A víztől és a földtől sötét iszappá válnak, és ott tornyosulnak, ahol nem vártad. Bántanak, irigykednek és bizony van, hogy nem szeretnek.

- Ez így igaz apa! Nézd, amott milyen száraz a homok és milyen könnyen fújja szél.

- A homokszemet könnyen felkapja és kavarja, mert súlytalan minden darabja. Az aranyszem attól több és más, hogy van tartalma és csillogása. Ezért ragyog, amikor a víz kimossa és a szemed elé hozza. Az aranyszem ember is ilyen. Így látod meg az igaz barátodat is, aki derűs, aki szeret téged mindig.

Gellért megkönnyebbülten felsóhajtott, mert Misi és Dávid igaz barátja volt. Egy igazi kis csapat, akik együtt fociztak, gördeszkáztak. Mindig számíthattak egymásra, kiváltképp, ha egyik vagy másik osztálytársuk valamelyikükbe belekötött.

- A barát az, aki megvéd – összegezte Gellért a fejében lévő gondolatokat.

- Igen az, aki megvéd. Aki, azt adja, amire szükséged van. Az élet nehézségei olyanok, mint a hömpölygő víz. Gondold csak el, milyen félelmetes, amikor magasabbra csapnak a hullámok. Milyen félelmetes, amikor ott vagy a hullámok között, de van, aki megment belőle. Van melletted barát, akire számíthatsz.

Gellért az apja kezében lévő aranyszemre nézett, és egy kicsit elmerengett a szavain. Az apja látva, hogy fia elmerült a gondolataiban tovább folytatta:

- Nézd, hogy csillog az arany a fényben! Őrizd meg ezt a képet, és ne feledd el, hogy a világ is tele van világossággal, örömmel, színnel, élettel és szeretettel. Gondolj a barátaidra, akik szeretnek téged! Bár sok a homok, és van, hogy csak azt látod!

- Milyen igazad van! – mondta mosolygósan Gellért – Olyan jó volna, ha sok aranyszem ember volna! Jobb lenne a világ, és mindenki jobban érezné magát! – Péter erre vett egy mély lélegzetet, és mesélni kezdett a kisfiának.

- A Kisalföld szlovákiai részén fekvő fekszik egy folyami sziget, Csallóköz. Ez a hely régen igazi aranylelőhelynek számított. Őseink azt mondták róla, hogy az ott lévő arany a tündérek holdsugárból és napsugárból szőtt köntösének, virágszirom sarujának, aranyhajának és cipellőjének az ajándéka. Az arany a tündérek adománya.

- Oh, ez csak mese! – kacagott Gellért.

- Lehet, de nézd csak meg, hogy ragyog az arany, amikor a napfény rásüt. Olyan szép a csillogása. Ez azt juttatja eszembe, hogy mi emberek is csilloghatnánk így! A mi csillogásunkat azonban a szívünk tartalma adja.

- Attól csillogunk, ha szeretjük egymást?

- Igen attól. Ha derű és öröm van a szívünkben, ha segítünk annak, aki bajban van. Ha nem áruljuk el és nem hagyjuk cserben a másikat. Azt gondolom, hogy az igazi arany a szívünkben van, és csillogó aranyszemek lehetnénk mindannyian, ha a lélek bennünk a tündérek világából való volna.

- Milyen végtelen ez a part, mint maga folyó. Sok a homokszem. – mondta Gellért szemét a part felé vetve.

- Van benne aranyszem is kisfiam! Csak nyisd ki a szemed! Meg fogod látni, hogy minden barátod, aki körülvesz, aki kitart melletted, védelmez és szeret, nem homokember, sőt több az aranynál is. Valójában tündér, ki sokszor rejtőzködve él és ritkán nyilatkozik meg, de szeretetének varázserejével felemel és boldoggá tesz. Szárnyakat ad, mikor menni sem bírsz. Mosolyt csal arcodra, mikor könnyes a szív. Csillogást hoz oda, hol fakó minden. Rügyet fakaszt ott, hol a hideg szél leheletével már megfagyasztott mindent. Varázslat volna? Igen, az, és részese lehetsz, ha megtalálod életed folyópartján a tündérek aranyát, az igaz barátod, ki ott van melletted és fényt hoz neked. S már csak a csillogó aranyszemet látod, a homokot nem.

Péter úgy szólt most fiához, ahogyan addig még sohasem. A tavaszi szellő sem cirógatta úgy Gellért arcát, mint az, amit és ahogyan az édesapja mondott. E szívet melengető szavak hallatára Gellért elővette a kis üveget és a néhány szem aranyat nézte. Szíve, lelke megtelt hálával azért, amit egy röpke délelőtt átélt. Örült, hogy aranyat moshatott. De még inkább örült annak, hogy vannak aranyszem barátai. Nem sokan, csak ketten. A lényeg mégis az, hogy vannak, és rájuk talált. Majd az édesapjára nézett, és hirtelen megölelte.

- Apa! Szeretlek! Köszönöm! Te vagy a legjobb barátom! – és csak szorította édesapját magához, ahogyan bírta.

Az álmot álmodó

Pest és Buda felett delelőjén járt a Nap. Megkondultak a harangok, mint máskor is szoktak. Ám a hangjuk most más volt, mint eddig bármikor. A harangok siratták a múltat, melynek dicső fénye oly fakó volt, mint a télbe forduló időjárás homálya.

A Kirakodó térnél tömegben álltak az emberek. Némán és csendben, és hallgatták a harangok fájdalmasan szép muzsikáját, ami a szívükbe markolt. Másfél hónap telt Batthyány kivégzése óta, a szabadság álma köddé foszlott. Az élet kegyetlen. Kopár és sivár, mint az öltözetüket vesztett fák. Nincsen hajtás, nincsen rügy, sem bimbó. Jön a hideg szél, a fagy, és megöli az életet, az álmot álmodó embereket, a szabadságra vágyó népet.

A tömeg csendben állt. Ha a harangok nem zúgtak voltak, a lélegzetvételük diktálta volna az ütemet. De most más történt, a szívük dobbant egyre, egyre jobban, minden egyes harangkondulással; együtt sírva a harangokkal. November 20-a, vasárnap volt, 1849-et írtak. Különös nap. Olyan nap, melyre tizenhét éve készülődtek. Tizenhét éve, mióta Gróf Széchenyi István  megálmodta a Lánchidat.

A harangok elnémultak. Haynau színre lépett, hogy felavassa a Lánchidat. A tömeg, mi eddig mozdultan és néma volt, éledni látszott.

- Mit fog mondani nekünk a császári biztos úr? – szólt oda egy fekete kalapos úriember a mellette állónak – Mit tud mondani a véres megtorlások után, amelyek a kezéhez tapadnak?

- Semmit. Arra, amit és ahogyan tett, nem lehet magyarázatot adni – válaszolt a fiatalember, akinek a kérdés volt címezve, aki fejfedő nélkül érkezett a Lánchíd pesti hídfőjéhez, a haját pedig fújta, fújta a novemberi hideg szél. Noha semmi ok nem volt a lelkesedésre, benne mégis mintha megcsillant volna valami a reménységből. Szeme ragyogott, mert mást látott lelki szemeivel. Valaki mást. Gróf Széchenyi Istvánt, az álmot álmodót, aki ha nem lett volna, nem épült volna fel a Lánchíd.

- Nézze csak, nem mond semmit a császári a biztos úr! Nincsen hídavató beszéd! – szólt újra a kalapos úriember, kinek arcán az elégedettség látszott. Tekintete mégis szomorú és lemondó volt. Hiány lüktetett a szívében. Hiányolta a gróf urat. – Nincsen itt Széchenyink! – sóhajtott fel, mert hozzá tartozónak érezte magát. Hisz Széchenyi álma, lelkesedése, tenni akarása és elszánása őt is sokszor lelkesítette, és elszánt pártolója lett a Lánchíd felépülésének, a Hídegyletnek, a Lánchíd Részvénytársaságnak. Ő maga is buzdított, hogy igen érdemes Széchenyi mellé állni. Széchenyi mellé, aki az álom édes nektárjával képes átitatni az ember szívét, és az ember többé nem csak azt látja, ami van, hanem, ami lehet, és lesz is! Széchenyi, Széchenyink azonban nincsen itt…

- Nincsen itt. A Döblingi Elmegyógyintézetben van. Ám tudja mit! Játszottunk el a gondolattal, hogy ő most itt van. Vajon mit mondana? Mit gondol? – kérdezett vissza az ifjú.

- „A Dunától kettészakított haza szívének összeforrasztása megtörtént. A híd, amit régóta óhajtottunk, elkészült. A csatát, amit az előítéletekkel, a büszkeséggel és a féltékenységgel vívtunk, megnyertük…” Azt hiszem, ezt biztosan elmondta volna… – halkult el a kalapos úriember.

Miközben beszélgettek, Haynau új megvilágításban vonult be a történelembe. Ő lett az első ember, aki ráléphetett a felavatott Lánchídra és végigmehetett rajta, Pestről Budára érve.

- Micsoda kiváltság! A császári biztos úr már a hídon! A hídon, mely valószínűleg nem jelent számára semmit. Nem értheti, és nem érezheti annak a lelki nagyságát, aki mögötte van – a kalapos úriemberben az indulat és a fájdalom kavargott ebben a nehéz pillanatban, amikor a Lánchíd megnyitásra került. Az érzelmek úgy hullámoztak benne, miként a Duna vize, melyet felkavar a hideg novemberi szél.  Végül mégis újdonsült ifjú barátja kérésének engedve Széchenyire gondolt, és arra, hogy ő most itt van.

- Nyugodjék meg! Haynaunak e mostani dicsfénye, oly múlandó, mint ő maga. Ha a Lánchídra nézek, nekem nem ő jut eszembe, hanem Széchenyi gróf úr. Holott csak édesapámtól és édesanyámtól tudom, hogy mennyit dolgozott érte. A történeteket ismerem csupán, amelyeket róla meséltek. A múló esztendők során, míg felcseperedtem, a szüleim szaván át megéreztem a Lánchídért való lelkesedést és hitet, beletekintettem a küzdelmébe. S láttam, hogy a hazán belül is lehet sok ütközet, magyar és magyar között.

Úgy érzem, mintha ismertem volna a gróf urat, mintha ott lettem volna a közelében, pedig csak egy kisgyermek voltam és hallomásból tájékozódtam. Ezért vagyok ma itt. Bár leverték a szabadságharcot, bár úgy látszik, hogy megfosztottak az álmainktól, mindez csak látszat. Hiszek abban, hogy van folytatás, megújulás, remény. A híd áll, bár nincsen itt az álmot álmodó Széchenyi. De átadta nekünk azt, hogy álmot álmodjunk. Ahhoz hasonlót, mint ő. Az álom pedig úgy szép, ha nagy és hatalmas, ha túlmutat az egyéni érdeken, és egy közösség, egy nép nemes ügye lehet.

- De szépen mondta, hogy álmot álmodó! – és közben próbálta összerakni összetört álmait. Az ifjonti lelkesedés megcsillanni látszott benne újra, miről azt gondolta, hogy a próbák és szenvedések alatt elvesztette már. Ennek az ifjú léleknek a lángolása azonban elkezdte újraéleszteni benne a tüzet, ami hisz, remél és bízik. Már nem is látta Haynaut, csak a hidat. A kőoroszlánt, a Kossuth-címert, a hatalmas hídláncokat, a hídtest tekintélyt parancsoló alakját, melyből erő sugárzott. Szívét átjárta az öröm.

- A Lánchíd nekem arról mesél – vette át a szót a fiatalember – hogy lehet és kell nagyot álmodni. Ne azt mondjuk ki, hogy merjünk kicsik lenni, hanem azt, hogy merjünk nagyot és hatalmasat álmodni! Olyat, ami a közösség javára lehet, amiből mindenki kap és nyer. Hidat, melyen átmehet az ember a hullámzó Duna felett. Hidat, ami összeköt embert emberrel. Hidat, amely megmutatja, hogy van út a másik part felé, amit a semmiből kellett megépíteni, hol először nem volt – és ma sincsen más, ha álmokat tűzünk ki – csak hit, akarat és lelkesedés. – Miközben beszélt szeme ragyogott, arca piroslott, de nem a novemberi hidegtől, hanem a hit tüzétől.

- Magának mi az álma?

- A szabadság, népünk önrendelkezése, ahol ember embernek testvére lehet! Nem fog többé vér folyni, mert a békét meg fogjuk találni!

- Kedves Barátom, mindig lesznek olyan emberek, mint Haynau. Attól tartok, hogy a szabadság eléréséért nagy árat kell fizetni. Van úgy, hogy csak az árat fizetjük meg, a szabadságot nem nyerjük el, mint most.

- Igaza van. Ahol valaki megfogalmazza a maga álmát, ott mindig megjelennek a kétkedők, az irigyek, a gúnyolódók. Kik hátráltatnak, becsmérelnek, nemtelen eszközöket is bevetnek, hogy álmunktól és annak megvalósulásától megfosszanak. Úgy gondolom, hogy csak a megvalósulást késleltethetik. Elérhetnek annyit, mint most, hogy Széchenyi nincsen és nem is lehet itt. Leverhetik a szabadságharcot, de az álmot, ami a szívünkben él, ki nem téphetik, mert a miénk. Mindig lesznek, én magamat is közéjük sorolom, akik álmokat álmodnak és küzdenek, mennek előre hittel és lelkesedéssel, nem törnek össze a viharban és vészben. Álmainkat pedig továbbadhatjuk az utánunk érkezőknek. Gróf Széchenyi István nem láthatta meg álma megvalósulását, de mi, akik itt vagyunk, láthatjuk, tovább álmodhatjuk az álmot.

A kalapos úriember és a fejfedő nélküli fiatalember eközben már a hídon sétált. Egymás mellett maradtak a nagy tömegben. Nem sodródtak el, pedig nagy volt a tolongás. Szívük a torkukban dobogott. Csodálatos és páratlan érzés volt mindkettejük számára, hogy végre a Lánchídra léphettek, és végigmehettek rajta. A Dunától kettészakított haza szívének összeforrasztása megtörtént. Pest és Buda immár összetartozik. Van híd. Van összeköttetés. Van kapcsolat. Miként a kalapos úriember és a fejfedő nélküli fiatalember között is igazi, lelki összeköttetés támadt. 1849. november 20-án, vasárnap a gyász fájdalma, a remény feladásába való beletörődés legyőzetett a szívükben. A Lánchíd ragyogott. A novemberi köd végre feloszlott! A Nap sugarai különös fényben ragyogták be a hidat. A reménység sugara volt ez.

A kalapos úriember és a fiatalember megállt a hídon. Mintha késleltetni akarták volna a pillanatot, hogy megérkezzenek Budára. Jó volt, egyszerűen jó volt a Lánchídon lenni.

A kalapos úriember felsóhajtott, miközben a Duna hullámzó vizét nézte:

- Álmokra mindnyájunknak szüksége van. Álmokra, melyek jó ügyet szolgálnak, melyek nem rólad vagy rólam, hanem rólunk szólnak.

Végletek között

Az élet kiszámíthatatlan és rejtélyes vándorút, hol mélységgel és magassággal egyaránt találkozol. A mindennapok egyszerűségében könnyen veszed, hisz sekélynek tűnik a mély és a magaslat alacsonynak. Pedig hallottál már oly mélységről, melynek nem látszik az alja. S tudsz oly magaslatról is, minek csúcsát nem látni, oly hatalmas és nagy. Mélység és magasság, az élet két véglete, mit kikerülni nem lehet. Mindenkinek adatik mélység, talán nem is egy, mikor úgy érzed magával a lehetetlenséggel küzdesz. Vívódó töprengés, értetlenség ural el, fájdalom kerít hatalmába, s a magány mázsás súllyal telepedik Rád. S Te könnyek között mégis újra meg újra imára kulcsolod kezed, a lelked Istenhez jut közel. Úgy érzed, hogy ennél nagyobb közelség már nincsen. Nem lehet.
     A hullámvölgy zúg, a lelked lüktet, az izzadságcseppek vöröslenek, mert vérzik, vérzik a szíved. De Isten Lelkének Fénye megcsillan Benned, s megérzed, hogy az örvénylő mélységgel szemben küzdhetsz. Küzdhetsz hittel. A hit, ami a Tied és mégsem az. Mert Isten ajándéka. Csodát élsz át, mert összezúzva, összetörve mégis felemeled a fejed és erő költözik a szívedbe.
     Megérted, hogy a mélység maga is véglet: az erő és az erőtlenség találkozik benne, s Te rábízod Magad Istenre. Istenre, ki hullámhegy tetejére is helyezett már, hol csendes volt a víz, és szikrázóan sütött a Nap, s úgy érezted, hogy Édenkertben vagy, hol nincsen sötétség, nincsen homály, nincsen gonoszság, csak fény, tisztaság, jóság, hol közös az akarat és a cél. Azt hitted az édeni állapot itt van, eljöhet. Ám a hullámvölgy megtanította Neked, hogy az emberiség az Édenkertből már kiesett, s kiben több, kiben kevesebb a fogékonyság a jóra, hisz Káin és Ábel sem volt lélekben egyforma.
    Isten egyszer hullámvölgybe, másszor a hullámhegy tetejére helyez. Ha felszínesen nézed, nem rendülve meg, annyit mondasz csupán: játék ez. Isten a sakkmester, az ember a bábu. Holott nem erről van szó. Hanem a szíved valóságáról, mely a hullámcsapások által tisztul s erősödik, s lesz egészen Istené. Istené, ki kibeszélhetetlen fájdalmadra gyógyírt is ad a Hozzád érkező szavakban, érintésekben. A hullámvölgyben Isten melletted van és szeret. Nem hagyott el. Van örök összetartozás, hit, szeretet Istennel s a Tőle rendelt emberekkel. Emberekkel, kik szív és lélek szerint testvéreiddé lettek, s soha nem engedik el a kezed. Lelkük hangja Isten érintése számodra.
     Az élet kiszámíthatatlan és rejtélyes. Végleteket rejt. Olykor úgy tűnik, mintha a véletlen vezetne. Pedig nem véletlen az, hanem Isten keze, hol célja és értelme van a hullámvölgynek s a hullámhegy tetejének.
     Bármelyikben is van Részed, csak Istenre figyelj, hogy a mélyben és a magasságban is a hit, a remény és a szeretet legyen a Tied!

Napfelkelte

Korán kelt a Nap a mai napon is. Az én Napom. Az éj rövidre szabott. A Nap sugara betölt, mint a pünkösdi Lélek lángja. De ez most csak egyszerű tiszta fény, mely minden tagomat átjárja. Betölt a Lélek, a Szeretet ereje, és ha behunyom a szemem látom Őt, ki számomra a legkedvesebb, legcsodálatosabb, az Egyetlen. Akár nyitva, akár csukva van a szemem, Ő van előttem. Mindenben észreveszem, érzem, mi körülvesz. Fogom kezét, a karjában elpihenek, puha ajkának csókját érzem. A szívem közepén van, Érte élek. Ő jelenti számomra az Életet! Az Élet pedig él és élni akar, fog! Ez a természete, ez a törvénye. Az Élet legyőzhetetlen. Örök, mint az igaz szerelem. A sötétség nem arat felette diadalt, csak időleges az, amit mohón magának akar. De a szív szeretetét nem rabolhatja el, mert az az Enyém és a Tied. A sötétség ereje csak azt keríti hatalmába, ki nem szeretett soha, kinek szíve kietlen és rideg, kegyetlen lélekvesztő, kinek legfőbb gondolata csak önmaga, s ennek jegyében nem  ismer határokat, korlátokat.
A szeretet az más. A szeretet otthont, melegséget és fényt ad. Kezed fogja, simogat, magához ölel. A létezésed alapja. A Szeretet ad nekem erőt, az Istentől való Lélek lángja, mi most csak egyszerű tiszta fény, de vezet és mutatja az utat.
Minden nap felkel a Nap, s új meg új reménység költözik a szívbe. A Napnak fénye van, melegít a Szeretet és megyek előre.