Az aranyszem

Szikrázó napsütés volt. A tavaszi napfény lágyan cirógatta az ember arcát. Balzsamos virágillat lengett be mindent. A lélek kikívánkozott a természetbe.

- Végre vége van a hideg és fagyos időnek! – kiáltott fel Gellért örömében – Apa, menjünk ki a Duna partra sétálni!

- Menjük! – felelte Péter, és már magukra is öltötték a kabátot, és nekivágtak a kirándulásnak.

A Dunát már sokszor látták, de mindig úgy csodálkoztak rá a finoman hullámzó vízre, mintha először tárulna fel a szemük előtt. A folyónak lágy keretet adott a homokos part a sok kaviccsal. Itt-ott korhadt farönkök hevertek a földön. Gellért első dolga volt, hogy a tetejükre állt. A következő pillanatban a kavicsokhoz rohant. Az uszadékfákra hordta őket. Tornyot épített belőlük. Egészen varázslatos lett az eredmény. Egyedi és különleges, mint ő maga.

- Építeni fogok, ha felnövök – mondta boldogan. Házakat, tornyokat, olyat, amit még nem látott a világ. Bárcsak már ezzel foglalkozhatnék!

- Eljön az ideje hamarosan, meglátod.

- De mikor? Még annyit kell tanulni, iskolába járni – sóhajtott fel Gellért.

- Igen előbb tanulni kell, de utána építhetsz, alkothatsz. Megvalósíthatod az álmod.

A kisfiú már látta lelkei szemeivel a toronyházakat, ott kint a Duna parton. Látta az egymás mellett magasodó épületeket, melyeket ő tervezett. Egy vágyakozással teli mosoly ült ki az arcára.

A séta folytatódott. A parton egy kisebb csoportra lettek figyelmesek, akik a vízben állva kerek tálba merítették a sötét színű iszapos homokot, és forgatták körbe, körbe, lötykölték benne a vizet. Aranyat mostak.

- Nézd, apa! Mit történik ott? – kiáltott fel Gellért meglepődötten.

- Aranyat mosnak.

- Aranyat mosnak? Itt? A Dunánál? Ugye csak viccelsz?

- Nem viccelek. Menj közelebb, és győződj meg róla!

A kis csapathoz odafutva, izgatottan szemlélődött a kisfiú. Kíváncsi volt nagyon.

- Gyertek közelebb! – szólt az aranymosók vezetője - Ha érdekel titeket, mondok néhány dolgot az aranymosásról.

István, az aranymosók vezetője, el is kezdte ecsetelni, hogy miért is jó még aranyat mosni. Azért, mert együtt vannak, és természetközeli a munka. Van nyugalom, csend, víz és fa. Mintha megállna az idő.

- Az aranymosáshoz elég egy tál? Nem kell aranymosópad? – érdeklődött Péter.

- Elég, ha nem veszed túlságosan komolyan. A profik aranymosópaddal dolgoznak, és nem egy napot, hanem napokat szánnak rá. Elmennek még Ács környékére is, ahol nagyobb az aranyhozam. De nekünk jó itt.

- Hogyan fogtok neki az aranymosásnak? – kérdezte Gellért.

- A kúpos fenekű tálat teleszedjük homokkal. Lehetőleg olyan helyről, ahol sötétebb, vörösebb a homok színe. A tálba kevés vizet teszünk, és finom áramlással kiöntjük. Az öntögetés hatására a homok sötétté, vörössé válik és kiválik a kvarc. Majd tovább keverjük a tálban a homokot, és átmossuk az alsóbb rétegeket. Végül csak gránáthomok marad. A lötykölést addig folytatjuk, míg a homok fekete lesz, és csak a magnetit marad meg benne. A magnetitet mágnessel eltávolítjuk, és homok között már nagyítóval látszanak az aranyszemek – s már mutatta is az aranyat, ami a leülepedett a homok alján.

- Hű, de érdekes! Kipróbálhatom? – kérdezte Gellért.

István odaadott egy aranymosótálat, és a kisfiú nagy bátorsággal fogott a munkához. Pakolta a homokot, majd merítette vizet, és mosta, mosta kitartóan. Lötykölte a vizet, de még mindig csak a homokot látta. Már a csalódottság kezdte eluralni, amikor hirtelen megcsillant valami porszem nagyságú kis szemcse. Láss csodát, apró aranyszemet talált. Gyorsan belepipettázta az aranyszemet az üvegbe, azután még egyet, meg még egyet. Gellért végtelenül boldog volt! Már az első nekifutásra sikerült aranyat találnia.

- Tessék, a tied – odanyújtotta István az üveget Gellértnek. A kisfiú csillogó szemekkel vette át, és a következő percben már kérlelte az apját, hogy vegyenek aranymosó tálat, és jöjjenek ki ők is aranyat mosni.

- Majd meglátjuk kisfiam. Mi tapasztalatlanok vagyunk e téren. Egyáltalán nem biztos, hogy sikerülne aranyat mosni.

- Ha gondoljátok, társuljatok be hozzánk – szólt István közbe. Itt van a telefonszámom.

Megtörtént a telefonszámcsere és egy ismeretség is köttetett.

Péter megköszönte a lehetőséget, majd elbúcsúztak. Apa és a fia folytatták a parton az útjukat.

- Oh, milyen fantasztikus élményben volt részünk! Sohasem gondoltam volna, hogy látok aranymosást élőben és még ki is próbálhatom! – lelkendezett Gellért.

- Kisfiam a végén még igazi aranyász leszel! – mondta Péter.

- Micsoda?!

- Aranyász. Az aranymosókat hívják így.

- Az meglehet. Aki ilyen ügyes, mint én? Már aranyász vagyok – mondta nem kis elégedettséggel Gellért, majd folytatta tovább - Apa, te gondoltad volna, hogy milyen kincseket rejt a Duna? Bevallom, én nem.

- Hallottam már róla. Még gyerekkoromban mesélt nagyapám az aranyászokról, akiknek a munkájában van sikerélmény, de fáradság is. Képzeld el, az aranyászok az aranymosópadra aranytartalmú homokot helyeztek, majd vizet mertek rá, így mosták ki a hordalék finomabb szemcséit és az aranyat is. A mosópad be volt rovátkolva és volt rajta posztó, így maradtak vissza az aranyszemcsék. Azután ezt megtisztították a szennyeződéstől mosással, utána higannyal. Végül hevítéssel eltávolították a higanyt, és visszamaradt a teljesen tiszta aranypor.

- Ebből meg tudtak élni? Volt annyi arany?

- Régen igen. Ha nem is fényűzően, de mindig hozott elég bevételt a megélhetéshez. Ez egy mesterség volt, olyan, mint bármi más: a halászat, a fazekasság. Van egy népdal is erről:

„Halász, vadász, aranyász, üres zsebben kotorász,

ha szegény is vígan él, egész nap csak vizet mér.”

- Ma miért nem hallok az aranyászokról? Azért tűntek el, mert keveset kerestek?

- Lehet – nevetett Péter fia logikus okfejtésén – Előfordulhat, hogy ez is közrejátszott benne. Ám valószínűleg a folyószabályozás jelentette a váltást. A folyószabályozással megváltoztak a hidrológiai viszonyok, és sok helyen elérhetetlenné vált az aranytartalmú hordalék az aranyászok számára.

- Kár, mert olyan izgalmas és kihívással teli. Milyen szuper lesz, ha hétfőn az iskolában elmesélem, hogy kipróbáltam az aranymosást – mondta boldogan Gellért. Azután hirtelen elszomorodott, mert érezte, Misin és Dávidon kívül senki sem örülne az élményének, talán csak Ádám.

- Mi a baj? – kérdezte Péter

- Semmi. Csak az jutott eszembe, hogy olyan kevés barátom van. Ez nem jó érzés.

- Lehet, hogy nem jó, de ez a természetes. Sok ismerősünk lehet, barátunk is, de az igazi barát valóban nagyon kevés. Ez nem változik meg akkor sem, ha felnőtt leszel – mondta Péter, majd kivette Gellért kezéből az üveget, amiben az aranyszemcsék voltak, és a napfény felé tartotta – Nézd! Milyen parányi az aranyszem, ha nem csillogna nem is vennéd észre! Az igaz barát is ilyen észrevehetetlen! Megbújik sokszor a homokemberek között, kik fakó színűkkel szürkítik és egyhangúvá teszik az életet. A víztől és a földtől sötét iszappá válnak, és ott tornyosulnak, ahol nem vártad. Bántanak, irigykednek és bizony van, hogy nem szeretnek.

- Ez így igaz apa! Nézd, amott milyen száraz a homok és milyen könnyen fújja szél.

- A homokszemet könnyen felkapja és kavarja, mert súlytalan minden darabja. Az aranyszem attól több és más, hogy van tartalma és csillogása. Ezért ragyog, amikor a víz kimossa és a szemed elé hozza. Az aranyszem ember is ilyen. Így látod meg az igaz barátodat is, aki derűs, aki szeret téged mindig.

Gellért megkönnyebbülten felsóhajtott, mert Misi és Dávid igaz barátja volt. Egy igazi kis csapat, akik együtt fociztak, gördeszkáztak. Mindig számíthattak egymásra, kiváltképp, ha egyik vagy másik osztálytársuk valamelyikükbe belekötött.

- A barát az, aki megvéd – összegezte Gellért a fejében lévő gondolatokat.

- Igen az, aki megvéd. Aki, azt adja, amire szükséged van. Az élet nehézségei olyanok, mint a hömpölygő víz. Gondold csak el, milyen félelmetes, amikor magasabbra csapnak a hullámok. Milyen félelmetes, amikor ott vagy a hullámok között, de van, aki megment belőle. Van melletted barát, akire számíthatsz.

Gellért az apja kezében lévő aranyszemre nézett, és egy kicsit elmerengett a szavain. Az apja látva, hogy fia elmerült a gondolataiban tovább folytatta:

- Nézd, hogy csillog az arany a fényben! Őrizd meg ezt a képet, és ne feledd el, hogy a világ is tele van világossággal, örömmel, színnel, élettel és szeretettel. Gondolj a barátaidra, akik szeretnek téged! Bár sok a homok, és van, hogy csak azt látod!

- Milyen igazad van! – mondta mosolygósan Gellért – Olyan jó volna, ha sok aranyszem ember volna! Jobb lenne a világ, és mindenki jobban érezné magát! – Péter erre vett egy mély lélegzetet, és mesélni kezdett a kisfiának.

- A Kisalföld szlovákiai részén fekvő fekszik egy folyami sziget, Csallóköz. Ez a hely régen igazi aranylelőhelynek számított. Őseink azt mondták róla, hogy az ott lévő arany a tündérek holdsugárból és napsugárból szőtt köntösének, virágszirom sarujának, aranyhajának és cipellőjének az ajándéka. Az arany a tündérek adománya.

- Oh, ez csak mese! – kacagott Gellért.

- Lehet, de nézd csak meg, hogy ragyog az arany, amikor a napfény rásüt. Olyan szép a csillogása. Ez azt juttatja eszembe, hogy mi emberek is csilloghatnánk így! A mi csillogásunkat azonban a szívünk tartalma adja.

- Attól csillogunk, ha szeretjük egymást?

- Igen attól. Ha derű és öröm van a szívünkben, ha segítünk annak, aki bajban van. Ha nem áruljuk el és nem hagyjuk cserben a másikat. Azt gondolom, hogy az igazi arany a szívünkben van, és csillogó aranyszemek lehetnénk mindannyian, ha a lélek bennünk a tündérek világából való volna.

- Milyen végtelen ez a part, mint maga folyó. Sok a homokszem. – mondta Gellért szemét a part felé vetve.

- Van benne aranyszem is kisfiam! Csak nyisd ki a szemed! Meg fogod látni, hogy minden barátod, aki körülvesz, aki kitart melletted, védelmez és szeret, nem homokember, sőt több az aranynál is. Valójában tündér, ki sokszor rejtőzködve él és ritkán nyilatkozik meg, de szeretetének varázserejével felemel és boldoggá tesz. Szárnyakat ad, mikor menni sem bírsz. Mosolyt csal arcodra, mikor könnyes a szív. Csillogást hoz oda, hol fakó minden. Rügyet fakaszt ott, hol a hideg szél leheletével már megfagyasztott mindent. Varázslat volna? Igen, az, és részese lehetsz, ha megtalálod életed folyópartján a tündérek aranyát, az igaz barátod, ki ott van melletted és fényt hoz neked. S már csak a csillogó aranyszemet látod, a homokot nem.

Péter úgy szólt most fiához, ahogyan addig még sohasem. A tavaszi szellő sem cirógatta úgy Gellért arcát, mint az, amit és ahogyan az édesapja mondott. E szívet melengető szavak hallatára Gellért elővette a kis üveget és a néhány szem aranyat nézte. Szíve, lelke megtelt hálával azért, amit egy röpke délelőtt átélt. Örült, hogy aranyat moshatott. De még inkább örült annak, hogy vannak aranyszem barátai. Nem sokan, csak ketten. A lényeg mégis az, hogy vannak, és rájuk talált. Majd az édesapjára nézett, és hirtelen megölelte.

- Apa! Szeretlek! Köszönöm! Te vagy a legjobb barátom! – és csak szorította édesapját magához, ahogyan bírta.