Az álmot álmodó

Pest és Buda felett delelőjén járt a Nap. Megkondultak a harangok, mint máskor is szoktak. Ám a hangjuk most más volt, mint eddig bármikor. A harangok siratták a múltat, melynek dicső fénye oly fakó volt, mint a télbe forduló időjárás homálya.

A Kirakodó térnél tömegben álltak az emberek. Némán és csendben, és hallgatták a harangok fájdalmasan szép muzsikáját, ami a szívükbe markolt. Másfél hónap telt Batthyány kivégzése óta, a szabadság álma köddé foszlott. Az élet kegyetlen. Kopár és sivár, mint az öltözetüket vesztett fák. Nincsen hajtás, nincsen rügy, sem bimbó. Jön a hideg szél, a fagy, és megöli az életet, az álmot álmodó embereket, a szabadságra vágyó népet.

A tömeg csendben állt. Ha a harangok nem zúgtak voltak, a lélegzetvételük diktálta volna az ütemet. De most más történt, a szívük dobbant egyre, egyre jobban, minden egyes harangkondulással; együtt sírva a harangokkal. November 20-a, vasárnap volt, 1849-et írtak. Különös nap. Olyan nap, melyre tizenhét éve készülődtek. Tizenhét éve, mióta Gróf Széchenyi István  megálmodta a Lánchidat.

A harangok elnémultak. Haynau színre lépett, hogy felavassa a Lánchidat. A tömeg, mi eddig mozdultan és néma volt, éledni látszott.

- Mit fog mondani nekünk a császári biztos úr? – szólt oda egy fekete kalapos úriember a mellette állónak – Mit tud mondani a véres megtorlások után, amelyek a kezéhez tapadnak?

- Semmit. Arra, amit és ahogyan tett, nem lehet magyarázatot adni – válaszolt a fiatalember, akinek a kérdés volt címezve, aki fejfedő nélkül érkezett a Lánchíd pesti hídfőjéhez, a haját pedig fújta, fújta a novemberi hideg szél. Noha semmi ok nem volt a lelkesedésre, benne mégis mintha megcsillant volna valami a reménységből. Szeme ragyogott, mert mást látott lelki szemeivel. Valaki mást. Gróf Széchenyi Istvánt, az álmot álmodót, aki ha nem lett volna, nem épült volna fel a Lánchíd.

- Nézze csak, nem mond semmit a császári a biztos úr! Nincsen hídavató beszéd! – szólt újra a kalapos úriember, kinek arcán az elégedettség látszott. Tekintete mégis szomorú és lemondó volt. Hiány lüktetett a szívében. Hiányolta a gróf urat. – Nincsen itt Széchenyink! – sóhajtott fel, mert hozzá tartozónak érezte magát. Hisz Széchenyi álma, lelkesedése, tenni akarása és elszánása őt is sokszor lelkesítette, és elszánt pártolója lett a Lánchíd felépülésének, a Hídegyletnek, a Lánchíd Részvénytársaságnak. Ő maga is buzdított, hogy igen érdemes Széchenyi mellé állni. Széchenyi mellé, aki az álom édes nektárjával képes átitatni az ember szívét, és az ember többé nem csak azt látja, ami van, hanem, ami lehet, és lesz is! Széchenyi, Széchenyink azonban nincsen itt…

- Nincsen itt. A Döblingi Elmegyógyintézetben van. Ám tudja mit! Játszottunk el a gondolattal, hogy ő most itt van. Vajon mit mondana? Mit gondol? – kérdezett vissza az ifjú.

- „A Dunától kettészakított haza szívének összeforrasztása megtörtént. A híd, amit régóta óhajtottunk, elkészült. A csatát, amit az előítéletekkel, a büszkeséggel és a féltékenységgel vívtunk, megnyertük…” Azt hiszem, ezt biztosan elmondta volna… – halkult el a kalapos úriember.

Miközben beszélgettek, Haynau új megvilágításban vonult be a történelembe. Ő lett az első ember, aki ráléphetett a felavatott Lánchídra és végigmehetett rajta, Pestről Budára érve.

- Micsoda kiváltság! A császári biztos úr már a hídon! A hídon, mely valószínűleg nem jelent számára semmit. Nem értheti, és nem érezheti annak a lelki nagyságát, aki mögötte van – a kalapos úriemberben az indulat és a fájdalom kavargott ebben a nehéz pillanatban, amikor a Lánchíd megnyitásra került. Az érzelmek úgy hullámoztak benne, miként a Duna vize, melyet felkavar a hideg novemberi szél.  Végül mégis újdonsült ifjú barátja kérésének engedve Széchenyire gondolt, és arra, hogy ő most itt van.

- Nyugodjék meg! Haynaunak e mostani dicsfénye, oly múlandó, mint ő maga. Ha a Lánchídra nézek, nekem nem ő jut eszembe, hanem Széchenyi gróf úr. Holott csak édesapámtól és édesanyámtól tudom, hogy mennyit dolgozott érte. A történeteket ismerem csupán, amelyeket róla meséltek. A múló esztendők során, míg felcseperedtem, a szüleim szaván át megéreztem a Lánchídért való lelkesedést és hitet, beletekintettem a küzdelmébe. S láttam, hogy a hazán belül is lehet sok ütközet, magyar és magyar között.

Úgy érzem, mintha ismertem volna a gróf urat, mintha ott lettem volna a közelében, pedig csak egy kisgyermek voltam és hallomásból tájékozódtam. Ezért vagyok ma itt. Bár leverték a szabadságharcot, bár úgy látszik, hogy megfosztottak az álmainktól, mindez csak látszat. Hiszek abban, hogy van folytatás, megújulás, remény. A híd áll, bár nincsen itt az álmot álmodó Széchenyi. De átadta nekünk azt, hogy álmot álmodjunk. Ahhoz hasonlót, mint ő. Az álom pedig úgy szép, ha nagy és hatalmas, ha túlmutat az egyéni érdeken, és egy közösség, egy nép nemes ügye lehet.

- De szépen mondta, hogy álmot álmodó! – és közben próbálta összerakni összetört álmait. Az ifjonti lelkesedés megcsillanni látszott benne újra, miről azt gondolta, hogy a próbák és szenvedések alatt elvesztette már. Ennek az ifjú léleknek a lángolása azonban elkezdte újraéleszteni benne a tüzet, ami hisz, remél és bízik. Már nem is látta Haynaut, csak a hidat. A kőoroszlánt, a Kossuth-címert, a hatalmas hídláncokat, a hídtest tekintélyt parancsoló alakját, melyből erő sugárzott. Szívét átjárta az öröm.

- A Lánchíd nekem arról mesél – vette át a szót a fiatalember – hogy lehet és kell nagyot álmodni. Ne azt mondjuk ki, hogy merjünk kicsik lenni, hanem azt, hogy merjünk nagyot és hatalmasat álmodni! Olyat, ami a közösség javára lehet, amiből mindenki kap és nyer. Hidat, melyen átmehet az ember a hullámzó Duna felett. Hidat, ami összeköt embert emberrel. Hidat, amely megmutatja, hogy van út a másik part felé, amit a semmiből kellett megépíteni, hol először nem volt – és ma sincsen más, ha álmokat tűzünk ki – csak hit, akarat és lelkesedés. – Miközben beszélt szeme ragyogott, arca piroslott, de nem a novemberi hidegtől, hanem a hit tüzétől.

- Magának mi az álma?

- A szabadság, népünk önrendelkezése, ahol ember embernek testvére lehet! Nem fog többé vér folyni, mert a békét meg fogjuk találni!

- Kedves Barátom, mindig lesznek olyan emberek, mint Haynau. Attól tartok, hogy a szabadság eléréséért nagy árat kell fizetni. Van úgy, hogy csak az árat fizetjük meg, a szabadságot nem nyerjük el, mint most.

- Igaza van. Ahol valaki megfogalmazza a maga álmát, ott mindig megjelennek a kétkedők, az irigyek, a gúnyolódók. Kik hátráltatnak, becsmérelnek, nemtelen eszközöket is bevetnek, hogy álmunktól és annak megvalósulásától megfosszanak. Úgy gondolom, hogy csak a megvalósulást késleltethetik. Elérhetnek annyit, mint most, hogy Széchenyi nincsen és nem is lehet itt. Leverhetik a szabadságharcot, de az álmot, ami a szívünkben él, ki nem téphetik, mert a miénk. Mindig lesznek, én magamat is közéjük sorolom, akik álmokat álmodnak és küzdenek, mennek előre hittel és lelkesedéssel, nem törnek össze a viharban és vészben. Álmainkat pedig továbbadhatjuk az utánunk érkezőknek. Gróf Széchenyi István nem láthatta meg álma megvalósulását, de mi, akik itt vagyunk, láthatjuk, tovább álmodhatjuk az álmot.

A kalapos úriember és a fejfedő nélküli fiatalember eközben már a hídon sétált. Egymás mellett maradtak a nagy tömegben. Nem sodródtak el, pedig nagy volt a tolongás. Szívük a torkukban dobogott. Csodálatos és páratlan érzés volt mindkettejük számára, hogy végre a Lánchídra léphettek, és végigmehettek rajta. A Dunától kettészakított haza szívének összeforrasztása megtörtént. Pest és Buda immár összetartozik. Van híd. Van összeköttetés. Van kapcsolat. Miként a kalapos úriember és a fejfedő nélküli fiatalember között is igazi, lelki összeköttetés támadt. 1849. november 20-án, vasárnap a gyász fájdalma, a remény feladásába való beletörődés legyőzetett a szívükben. A Lánchíd ragyogott. A novemberi köd végre feloszlott! A Nap sugarai különös fényben ragyogták be a hidat. A reménység sugara volt ez.

A kalapos úriember és a fiatalember megállt a hídon. Mintha késleltetni akarták volna a pillanatot, hogy megérkezzenek Budára. Jó volt, egyszerűen jó volt a Lánchídon lenni.

A kalapos úriember felsóhajtott, miközben a Duna hullámzó vizét nézte:

- Álmokra mindnyájunknak szüksége van. Álmokra, melyek jó ügyet szolgálnak, melyek nem rólad vagy rólam, hanem rólunk szólnak.