Mozaikkép

És te?

Mozaikkép. Sok apró darab, mely az alkotó keze alatt egy egésszé áll össze, és ott van előtted.  Csodálod, hogy minden milyen szépen illeszkedik egybe.  Áhítat van benned. Tiszteled az alkotót, és magát az alkotást. 

Mozaikkép az élet egy részletének sok-sok apró darabja is, ami egy egésszé áll össze. Meghökkensz, hogy minden egybeilleszkedik, a jó és a rossz is. Mintha kiegyenlítenék egymást. Mit érzel? Áhítat van benned, mert a jó mindig kivívja magának a tiszteletet. S talán a csalódottság érzése is,  de csak kisbetűvel, mert rossztól miért is várnál jót, még ha az álarc olykor kedvesnek látszik is.  Egyszerűen csak nagyot nézel keserűséggel, hogy ez és ez lehetséges. Ami azonban ennél sokkal fontosabb, hogy értesz, kinyílik a szemed. Mert a részletek összeilleszkedve, megmutatnak valami fontosat. Az események láncolatának okát és célját, s ezek mögött a leplezetlen lélekrajzot és emberajzot. Mert a szavak, a cselekedetek önmagukról  beszélnek. Mintha a valóság mozaikképe tükörképe lenne, annak amit a képen, és egy másik képen is látsz.

Egy olyan képen, melyet a 2. században Antiochiában készítettek. Az alkotás egy szemet ábrázol, amelyben nem a jó mindenhatóságának tekintete köszön vissza, hanem maga a gonosz. A szemet egy kutya, egy ölyv, egy kígyó, egy rák, egy százlábú, egy leopárd, egy háromágú szigony és egy kard is támadja. Mintha le tudná győzni. A római hit szerint ugyanis, ha egy ilyen kép felkerült a házba, akkor azt védelmet jelentett az ott lakók számára a rossz ellen. 

A rossz és a jó küzdelme áthatotta a múltat, és a jelen sem születik meg nélküle. Ez a régi ábrázolás, amit most látsz, lehet, hogy számodra gyermeki elképzelésnek tűnik elsőre. Mégis mit lehet ennek a képnek a jelentősége ma Neked?  Az, hogy megérezd, hogy az ember egykor és ma is, próbálta és próbálja szavatolni önmaga és a családja védelmét a rossz ellen. Mert a rossz, akár várod, akár nem, megérkezik. A valós életed mozaikdarabjai, amelyek most képpé formálódnak benned, ezt ábrázolják ki. De nem csak ennyit, hanem a küzdés nemes lelkületét is. Azt, hogy Te nem egyezel ki és kötsz egyességet a rosszal, hanem a jó mellett kötelezed el magad. Határozottan, bátran olyan mozaikdarabokat illesztesz össze, ahol a Jó Szem sugárzó erejéről alkotsz képet. A képeden nincsen kutya, ölyv, kígyó vagy rák, csak fény, csak a Jó Szem sugara, ami beborít mindent, és igenis eléri az érző szíveket. Mintha nem is kellene a küzdelem a rossz ellen, és a jó csak magától diadalt aratna. Mintha a kép, amit alkotsz, nem is evilágból származna, és csak utópia volna. Mert a földi világban van küzdelem, nem is kevés, amibe beleremeg a szív, és beleborzad a lélek, hisz az igaztalan üldöztetésnél aligha van rosszabb. Beléd hasít a fájdalom, amikor a rossz a jó fényét megtöri, és már majdnem meghasad a szíved is. Ám a küzdelmedet felülről és egyszersmind kívülről nézve, az az érzésed támad, hogy minden rossz ellenére a jó jelen van és mintha csak magától aratna diadalt, és hasztalan hiábavalóság a rossz nekifeszülése. Mondod is, hisz tudod, hogy az igazság ereje mindenre elég. A rossz előretörése így csak időleges, és nem örök sohasem.

Jó érzés a magad alkotta képen látni, hogyan látod a világot. Jó érzés kirajzolni magadból. Jó érzés akár csak egy pár pillanatra is kívülről szemlélni azt a helyzetet, amiben benne vagy. Elmondani önmagadnak, és másnak, hogy a jó igenis diadalt arat.

Azon az antiochiai képen, mi gondolkodásra késztetett van egy görög nyelvű felirat is: KAI CY? És te?  Ezt a kérdést te is felírod a magad alkotta mozaikképedre. Felírod, mert a lényeges kérdés az, hogy te hol állsz, a Gonosz Szem oldalán, vagy a Jó Szem mellett lélektől elkötelezve, melynek a fénye kisöpör minden sötétséget?

       Mozaikkép. Csodálod a múlt egyik alkotását. Tiszteled a lényeglátást. És a jelen örvénylő mélysége felett a Felülről érkező Lélek fényében alkotni kezdesz. Leírod, elmondod, hogy a Jó Szem ereje a mindenható, és ha van rossz is, az életed mozaikdarabjai alkotta kép sokkal több jót mutat meg, és Azt, aki mellett elkötelezted  magad.

Táncolsz

Táncolsz, ha zuhog az eső, hisz dallam van abban, ahogyan az esőcseppek a földre megérkeznek. Táncolsz, ha fénylik a fejed felett a napsugár, és a szellő arra hív, hogy önfeledten táncolj vele. Táncolsz, ha feljönnek este a csillagok, hisz az égbolt szikrázó csillámpora reád hull, és beborít teljesen, és táncra késztet. Táncolsz, ha hasad a hajnal, és a virág kinyitja szirmait, éppen úgy, ahogyan a lelked teszi. A mosoly pedig ott ragyog az arcodon, és lemosni, elhagyni azt nem akarod.

      Táncolsz a gyönyörű zöld mezőn, és úgy érzed a virágtenger most a tied. Neked illatozik mind, és az illatuk varázslatos. Táncolsz a rideg sziklaszirteken, a kietlenség nem riaszt vissza egy percre sem, hisz a szívedben ott van a végtelen érzése. Nem rémiszt a lábad alatt lévő mélység sem. Táncolsz könnyeden és kecsesen, belefeledkezve a boldogság édes ízébe.

     Táncolsz, mintha nem lehetne ennél semmi sem tökéletesebb. Mintha, mert bizonnyal lehetne tökéletesebb, de a benned lévő összhang felülír mindent. Mindent a reád ragyogó napsugár fényében látsz, még a rosszat is, és azt is, ami még nincsen meg, amit még nem ért el a kezed. De ez most nem is érdekes, mondanád, hogy lényegtelen, még ha lényeges is egyébként. 

      Táncolsz, arcodról a derű ragyog, és a mosoly mosollyal találkozik. Mert a boldogságod van kivel megosztanod. Kivel az öröm színe és hőfoka ugyanaz, és csak egymást ölelitek. Szemedben könnycsepp ragyog. Könnycsepp, ami a hajnal harmata, és a kikelet ígérete a tekintetedben ragyog.

     Táncolsz, és a pillanat örök. Mintha nem lett volna előtte, és nem következne utána semmi más. Más, ami szürkére mossa a napjaidat. Más, ami feketére festi a perceket, melyek éveknek tűnnek. Pedig csak percek. Táncolsz, és a pillanat örök. Nem létezik a más.

   Táncolsz önfeledten. Felkér a napsugár, azután pedig a holdsugár. A táncparkett kiszélesedik, és azt érzed, hogy felhőket érintesz, és a csillagok apró fénye a szívedbe költözik. 
       Táncolsz, mintha a tánc soha nem érne véget. Nem is ér, mert a benned lévő boldogságot nem lehet kitépni, elűzni akkor sem, ha az örök tánc közben tövisek sebzik a lábad, ha a homok, amin jársz, nedves és a lábad már-már beleragad, ha a szakadék vékony peremén kell is egyensúlyoznod, ha a sötétség olyan fekete, hogy még a csillagok is alig világítanak, ha perzsel a nap, és izzadsz - a táncot mégsem hagyod, hagyhatod abba. Hisz felfelé nézel és előre, a tekintetedben örökre ott van a kikelet. 

Senki nem mondta

Senki nem mondta, hogy a hajnalt szikrázó napfény követi mindig, és nem zúdul rád az eső, mennydörgő hanggal a fekete felhők alatt. Senki nem mondta, hogy nem lesz zuhatag, de azt sem, hogy te nem foghatod a piros esernyődet, még ha a víz utat is talál hozzád, és a vállad, kezed és a lábad elázik teljesen. 

Senki nem mondta, hogy a mosoly olyan ajándék, amit nem tudsz elveszíteni. Mert vannak pillanatok, helyzetek, amikor a szív didereg, és a lélek vacogva menedéket keres, és nem tudod, képtelen vagy akár egy halvány mosollyal is feloldani a beléd költözött mélységes fájdalmat. Csak a fájdalom van és te. S a felfoghatatlannal küzdő miért kérdésének tehetetlen érzése. Mintha nem lenne tovább, nem lenne következő pillanat. Következő pillanat mégis van, ami ugyanúgy mázsás súllyal nehezedik rád, és ezzel a teherrel kell élned, élned tovább. A jelen perceit összeméred a múlttal. Már-már azt érzed, hogy neked a felhőkből több jutott, mint a fényes napok sorából. Megdobbannak benned az emlékek, melyek azzal szembesítenek, hogy mennyi boldog percben volt részed, és igen volt olyan időszak az életedben, amikor felnőttként gondtalan kisgyermekként élhettél, és a földi mennyország folytonossága volt a tied. A folytonosság azonban egy pillanatban kettéhasadt, megrendült a föld a lábad alatt. Senki nem mondta, hogy ebben részed lesz, és azt sem, hogy nem. A rossz a meglepetést szereti, váratlanul érkezik. De ki is várná az életébe a rosszat? Jót remélsz, hiszel a csodában. A jóba vetett bizalom minden rossz ellenére határtalan.

Senki nem mondta, hogy higgy a csodában, mégis hiszel. Bár furcsán hangzik, hogy a szenvedés fájdalma még inkább a csoda-hitedet erősíti, és ad neked elegendő erőt is. Élesíti a látásodat, és az események összefüggéseit és üzenetét végre megérted. Két lábbal állsz az eső áztatta föld porában, a sárban. Ami azonban csak egy külső körülmény, és nem a lényeget hordozza. Mert a lényeges kérdés az, hogy a nehézség ellenében tudsz-e továbbra is bízni, hinni úgy, ahogyan eddig? 

Hiszed, reméled, hogy a földi mennyország visszatér hozzád. S a napok egymásutániságában lépésről lépésre változik a pillanat, és a jövő, amiben hiszel, egyre közelebb van. Elgondolkodsz azon, hogy a távoli jövő felé tekintve mennyi feladat vár még reád. De azt is látod, hogy mindig a jelent kell hangsúlyosan megélni, tenni azért  rendületlenül, amiben hiszel. Minden cselekedet, amit hittel viszel véghez, boldogsággal tölti el a szíved. A bánat és az öröm karöltve jár, a gyom mellett mindig van hófehér virág az utadon, ami neked illatozik. Már vannak pillanatok amikor azt érzed, hogy  a földi mennyország töredékesen a tied lett. Van ugyan szenvedés, nehézség, de öröm is, szívedből felfakadó boldogság, és ott dobog a csoda-hit benned, ami minden rosszat felülír. Az események új értelmet nyernek, és elszakíthatatlan összeköttetést eredményez számodra az Éggel.

Soha senki nem mondta, hogy higgy a csodában. Nem is kellett, mert ez a maga természetességével a tied. A részed. Az eső pedig hirtelen eláll, s a piros esernyőt kézben tartva egy vízesésnél találod magad...

Csak megtörténik

Csak megtörténik. Megtörténik a csoda. A legváratlanabb pillanatban, mintha az Égből szállna alá egy angyal, aki vezeti utadat.

    Csak megtörténik. Megtörténik a csoda. Ami után vágyakoztál, csendes reményeket hordozva a szívedben, mindig bízva abban, hogy álmaid csodája valósággá lesz. Vágyakoztál annak ellenére, hogy hitetlen mosollyal bíztattak az emberek, hogy gyermeki a hited, és ideje lenne felnőni már,  és racionálisan számolnod a lehetőségekkel. De te ezzel mit sem törődve az álmaidat nézted, és nem a lekicsinylően megfogalmazott esélyeket.

    Csak megtörténik. Megtörténik a csoda. És ekkor felsóhajtasz, hogy mennyi minden nehézség és akadály van mögötted, és a tehetetlenség megkísértő érzése. Amikor a kudarc és az eredménytelenség, és nem pusztán az emberek sugallták neked, hogy ideje lenne letenned kezed, és megállni végre. Mégsem tetted, mert vágyad képe, ami a jövőt rajzolta eléd, éltetett, és adott erőt, hogy  megtedd a következő lépést az álmod felé.

       Csak megtörténik. Megtörténik a csoda. Kinyílnak a kapuk, és haladsz, ahogyan mindig is szerettél volna. Érzed, hogy te ezért mindent megtettél, amit ember tehet, de mégsem a te érdemed. Mert a munka noha nélkülözhetetlen a csoda elérkezésében, mégis kevés. Több kell, az áldás, ami Felülről érkezik. A szerencsés csillagzat, az angyali sugallat, hogy az események kedvezően alakuljanak. Szívedben úgy dobban ez a mondat, mint még soha: ”Ezért tehát nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” (Róma 9,16) 

       Most a csodára tekintesz. Olyan, amilyennek elképzelted? Nem tudod pontosan a választ megadni, mert nem jelöltél meg konkrét helyet, időt, és prófétaként sem jövendöltél pontos forgatókönyvet, hogy életed eseményei így következzenek el. Csak azt tudod mondani, hogy ami most van, az úgy tökéletes, ahogyan van. Mert álmod bontja szárnyát, és örülsz minden pillanatnak, amit megélhetsz. 

       Nem hiszed, hogy szürkülhet a fény, de mégis a csodából kipillantasz egy pillanatra a jövő felé. Elmerengsz azon, hogy mennyi magaslat és mélység van benne elrejtve. Elmerengsz, és érzed, hogy bármi lesz majd a szíved zöldellő ágon pihen és Felülről való békesség és boldogság a tied. Mert életed folyama Isten kezében, aki csodát hoz a kellő időben. A te feladatod pedig az, hogy rendületlenül, rendíthetetlenül higgy az álmaidban, lelkedben nem egyezve ki a lehetetlennel. S a lehetetlent nem ismerő lelked munkára sarkall, hogy dolgozz, fáradj azért, ami még a képzeletedben él, de tudod, érzed, hogy a kellő időben a csoda megérkezik. Hisz a lelked tovább álmodik, nincsen megállás, csak folytatás. A szív termékeny, ezernyi vággyal, ábránddal van tele, mely egy cél köré csoportosul, hogy az lehess, azt tehesd, amire a benne lévő tehetség késztet, és amiben kedved leled, az alkotás megunhatatlan örömével.

       Csak megtörténik. Megtörténik a csoda. Ahogyan a  régen volt, és eleink papírra vetették a boldog megtapasztalást. Megtörténik a csoda ma is, csak szem kell hozzá, hogy lásd, és a szív Felülre való hangoltsága, hogy tudd, érezd, hogy honnan van ez, és micsoda kivételes ajándék. Megtörtént, megtörténik, és meg fog történni a csoda a jövőben is, kiváltképp  mélységek között és után, újra és újra felderül a fény.