Táncolsz

Táncolsz, ha zuhog az eső, hisz dallam van abban, ahogyan az esőcseppek a földre megérkeznek. Táncolsz, ha fénylik a fejed felett a napsugár, és a szellő arra hív, hogy önfeledten táncolj vele. Táncolsz, ha feljönnek este a csillagok, hisz az égbolt szikrázó csillámpora reád hull, és beborít teljesen, és táncra késztet. Táncolsz, ha hasad a hajnal, és a virág kinyitja szirmait, éppen úgy, ahogyan a lelked teszi. A mosoly pedig ott ragyog az arcodon, és lemosni, elhagyni azt nem akarod.

      Táncolsz a gyönyörű zöld mezőn, és úgy érzed a virágtenger most a tied. Neked illatozik mind, és az illatuk varázslatos. Táncolsz a rideg sziklaszirteken, a kietlenség nem riaszt vissza egy percre sem, hisz a szívedben ott van a végtelen érzése. Nem rémiszt a lábad alatt lévő mélység sem. Táncolsz könnyeden és kecsesen, belefeledkezve a boldogság édes ízébe.

     Táncolsz, mintha nem lehetne ennél semmi sem tökéletesebb. Mintha, mert bizonnyal lehetne tökéletesebb, de a benned lévő összhang felülír mindent. Mindent a reád ragyogó napsugár fényében látsz, még a rosszat is, és azt is, ami még nincsen meg, amit még nem ért el a kezed. De ez most nem is érdekes, mondanád, hogy lényegtelen, még ha lényeges is egyébként. 

      Táncolsz, arcodról a derű ragyog, és a mosoly mosollyal találkozik. Mert a boldogságod van kivel megosztanod. Kivel az öröm színe és hőfoka ugyanaz, és csak egymást ölelitek. Szemedben könnycsepp ragyog. Könnycsepp, ami a hajnal harmata, és a kikelet ígérete a tekintetedben ragyog.

     Táncolsz, és a pillanat örök. Mintha nem lett volna előtte, és nem következne utána semmi más. Más, ami szürkére mossa a napjaidat. Más, ami feketére festi a perceket, melyek éveknek tűnnek. Pedig csak percek. Táncolsz, és a pillanat örök. Nem létezik a más.

   Táncolsz önfeledten. Felkér a napsugár, azután pedig a holdsugár. A táncparkett kiszélesedik, és azt érzed, hogy felhőket érintesz, és a csillagok apró fénye a szívedbe költözik. 
       Táncolsz, mintha a tánc soha nem érne véget. Nem is ér, mert a benned lévő boldogságot nem lehet kitépni, elűzni akkor sem, ha az örök tánc közben tövisek sebzik a lábad, ha a homok, amin jársz, nedves és a lábad már-már beleragad, ha a szakadék vékony peremén kell is egyensúlyoznod, ha a sötétség olyan fekete, hogy még a csillagok is alig világítanak, ha perzsel a nap, és izzadsz - a táncot mégsem hagyod, hagyhatod abba. Hisz felfelé nézel és előre, a tekintetedben örökre ott van a kikelet.