"Az idő a gazda" - mondogatták régen a földművesek az időjárás hatalmára gondolva. A szorgalom és a munka csak a kedvező feltételek mellett érik be. A földeken az "Az idő a gazda." Ám van, hogy a városban is élő is ezt nagy hangsúllyal kimondja. Mert elég egy vihar, egy villámcsapás és olthatatlan lesz a tűz, ami fellobban. Egy szikra mindent megváltoztat.
1874-et írunk. Augusztus 20-án, az ünnep után nyugovóra tér egy városban a lakosság. Azzal a jóleső érzéssel, hogy minden kiszámíthatóan folyik tovább. Nappalt éj követ, múlik az ünnep, a munkás kéz újra dolgozni kezd. Felüdítő a pihenés, és a nyugalmas éj. A csendes nyári éjszakán azonban vihar kavarog. Hatalmas robaj. Villám csap a templomtoronyba, és a tűz olthatatlan lánggal lángol. A zuhogó eső sem oltja el, sem a templom körül csoportosuló tengernyi ember, ki oltani akar serényen. A torony mégis ég, lángol. Ki látja, annak a szíve beleremeg. A hit házát a tűz emészti meg. Recseg-ropog a gerenda a tetőzet alatt. A harangok némák. Nem kondulnak többet, az olthatatlan tűz elolvasztja őket. A templom leég. Az olthatatlan tűz ellen nincsen ellenszer, addig ég, míg minden a martalékává nem lesz. Hisz a tűz természete már csak ilyen. Akkor is ez történik, amikor az ember lelke árasztja a perzselő lángot, felégeti az érzéseket, pusztítva a jóba vetett hitet. Csillapítani, eloltani nem lehet. Nem használ semmi sem. A jó szó, a józanság, az igazság és a méltányosság sem.
Olthatatlan tűz, ha feltámad, ami volt, semmivé lesz. Pusztít mindent, amit az ember megépített. Pusztul az is, amit az Isten tiszteletére emelt. Nincsen kivétel.
Olthatatlan tűz, ha feltámad negatív töltéssel, ami volt, semmivé lesz. Az ember embert olthatatlan lángolással hányszor égeti meg, és törekszik arra, hogy megsemmisítse teljesen? Hiúságból, irigységből, hatalomvágyból cselekedve. A másik eltiprása a legédesebb győzelem. Pedig lehetne lelkének olthatatlan tüze pozitív töltéssel is tele, ami épít a pusztítás helyett. Építi a hit kőfalát, ami a csapásoknak ellenáll, megújítja a reménységet még akkor is, amikor az ember csak a romokat szemléli. Igaz közösséget teremt, hol a másik éppen olyan fontos, mint önmagadnak Te.
1874. augusztus 21-e hajnalán már minden csöndes. Nem kondul meg a harang, néma a táj. A füst is szétoszlott már. A vihar, amilyen gyorsan érkezett, olyan sebesen ment el. Lesújtott, ezzel elvégezte, amit kellett. Lesújtott olthatatlan tűzzel, és az ember nem tehetett ellene semmit sem. Emberéletet azonban nem követelt. Csak a lélek szerzett sebet. Nem is keveset. Az értetlenség nagy. Az értelem nem foghatja fel, a szív alig ocsúdik fel. Észvesztő zűrzavar egy pillanatra, és óriási a döbbenet, hogy az olthatatlan tűznek mekkora pusztító ereje van.
Vihar után szélcsend, hol a legnagyobb kérdés, mi lesz? Mi semmivé lett, újjá lehet. Ám ehhez a legfontosabb feltétel az ember szíve és keze. Alig telik el egy esztendő, és a templom újjáépül…
Az élet egy évszázadon át csendes mederben folyt, és azután az olthatatlan tűz mindent megváltoztatott. Valami elpusztult, valami megszületett. Megszületett az olthatatlan tűz az emberi lélekben, miben csak pozitív töltés van, és épít újra, nekirugaszkodik a célnak a testvéreivel egymásba kapaszkodva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése