Hónapforduló

Hónapforduló. Október novemberre vált, és közben egy pillanatra az idő megáll. Kezedben egy virág, mely hullatja szirmát. Ám az egyik hulló szirmon megcsillan a napsugár, és a fényben egyszerre csak oly virágot látsz, ami bontja szirmát. Érzéki csalódás, mert képzeleted játszik Veled, és a szívedből feltörő emlékek határozzák meg a képet. 

      Különös a kép, mit látsz. Az elmúlás és az élet lélegzete egyszerre van jelen. Mintha Ő is itt lenne, mintha Veled lenne. Mintha nem takarná föld az arcát. Mintha ajka nem lenne néma, és a szíve dalra fakadna. Mintha nem ment volna el, mintha látna most Téged, mintha ma is fogná a kezed, és  beszélne Hozzád. Mintha csak egy parkban lennél a sírkert helyett egy padon ülve. Tervezve együtt a jövőt, és összegezve azt, ami mögöttetek van. Mintha, mert ez már örökre elmúlt. Csak az emlékek adnak kapaszkodót, és mindaz a szó, mondat, amit egykor Neked megfogalmazott. 

A fájdalom Beléd hasít, érzed, kit vesztettél, és mit nem mutathattál meg Neki még. Nem mutathattad meg, hogy az Ő tanítása hogyan ért be. Amit mondott, komolyan vett szó lett, és eredményesség kísérte. Nem mutathattad meg, hogyan küzdöttél a holnapért, hogy a boldogsághoz közelebb érj. Nem mutathattad meg, hogy fejedet felemelve mindig a megoldást kerested, ahogyan korábban Ő tette. Nem mutathattad meg, hogy amikor nehéz volt a lelked, mégis felemelt fejjel vitted, s befelé nyelted csak a könnyeidet. Mennyire vágytál arra, hogy melletted legyen, és tanácsával vezessen. Ám az Ő tartása és ereje mégis ott volt Benned. A szíve ott dobogott a szívedben. Nem maradtál árván, lélekben eljött Hozzád. Nem mutathattad meg Neki a családod, a gyermekeidet. Csak a történeteiteket őrizted, mesélted, és a gyermekeid átélhették a mintha élményt. Mintha Ő ma is itt lenne, és nem, nem ment volna el. Nem mutathattad meg, hogy az évek múltával is mennyi hasonlóság van, és maradt közöttetek. Nem mutathattad meg, de érzed, hogy a boldogság töltené be, ha mindezt megérhette volna, és a szívetek együtt fakadna ma dalra, nem egy sírkertben, hanem egy parkban, hol az unokái szaladgálnak.

A kezedben egy virág, mely hullatja szirmát. A szívedben azonban egy másik virág bontja a szirmát, amit a Lélek ereje és a meg nem szűnő Szeretet táplál. Csak az a mondat jut eszedbe, amit Jézus hagyott Rád: "Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást." (János 13,34-35) Ezt teszed, ugyanolyan mérhetetlen szeretettel veszed körül a gyermekeidet, ahogyan Téged szerettek. Úgy nevelsz, tanítasz, ahogyan láttad, kaptad. Azzal a hittel, hogy a munka, a kitartás és a szorgalom áldást nyer. Tudva, hogy a küzdelmet meg kell vívni, nem lehet előle kitérni. Nem lehet, mert a lelked olthatatlan lángot kapott. Lángot, ami a szélben és viharban is visz tovább.

     Hónapforduló. Október novemberre vált, és közben egy pillanatra megáll az idő, és a fájdalom Beléd hasít. Érzed, kit vesztettél el, és mit nem mutathattál meg Neki még. De itt vannak gyermekeid, a másik feled és Te. A szívetekben pedig a virág, mi az alkony fátylában is bontja szirmát.