A fűzfa

Van, aki fát ültet, és gondol a jövőre. Az árnyékra, mi enyhet ad a forróságban. A nyugalomra, mit buja zöldje áraszt. A szilárdságra, mi a viharban mutatkozik meg. Ha hajlik is az ág, ha fújja is a szél, a fa rendíthetetlenül áll.

Szeretem a természetet. Az égbe magasodó fákat. Különösen is a fűzfát, mi nagy és hatalmas, az égbe tör, és mégis lehajlik minden ága. Sokáig zöld, a tél közeledtével nehezen válik meg a levelektől. A lombja sűrű, szinte áthatolhatatlan. Ágai, mint zuhatag borulnak alá. Olyan csodálatos érzés megbújni benne, melenget, ölel és eltakar. Menedéket és egy saját kis világot ad. Ha lenne kertem, fűzfaligetet ültetnék, és csak ülnék ott csendben. Úgy, ahogyan korábban is tettem a fűzfák árnyékában. Mert fűzfa mindig volt a kertünkben.

            Most csak az emlékeim vannak, és a képzeletem szárnyalása. Behunyom a szemem. Már nem a szobámban ülök, hanem a zöld füvön egy fűzfaligetben. Fűzfák magasodnak egymás mellett sorban. Felfelé néznek, a fény felé törekednek úgy, ahogyan nekünk, embereknek is kellene. Mert a fény az, ami éltet és növekedést ad. Ki a fény felé fordul, növekedni csak az tud, és hajtást hozni is így lehet: nem egyet, kettőt, hanem rengeteget. Ahogyan a fa, úgy terebélyesedik az emberi lélek, növekszik, gazdagodik a jóval, de mégis aláhajló marad. Aláhajló, azaz alázatos, de nem képmutató és megjátszott módon, hanem valóban tisztelve az életet, a másikat és az Istent. Tudva azt az egyszerű titkot, hogy a dús lomb Isten ajándéka és nem emberi érdem. Ami rajtad múlik, annyi csak, hogy Isten felé fordulj egész valóddal és elfogadd az éltető fényét, s utána terebélyes lombkoronáddal védelmező árnyék, a nyugalom menedéke légy, és kitarts akkor is, ha támad a szél, ha csattog az ég, ha zúdul az eső, mintha dézsából öntenék. Hiszen rendeltetésed az, hogy szilárdan állj és megmutasd Isten hatalmát, szeretetét és gondoskodását. Rendíthetetlenül állsz, mégis leszakad néhány ág. Nyomot hagy a vihar, de nem bánkódsz soká, mert új hajtást és új reményt találsz, és egyre erősebb, dúsabb lombú vagy, hisz az Alkotódnak van reád gondja: a növekedéshez erőt ad.

            Kinyitom a szemem, de lélekben még a fűzfaligetben vagyok. A fűzfa és az ember hasonlóságára gondolok. Azután sóhaj fakad fel, és értetlenség ural el. Miért nem fűzfaliget a világ? Miért van sok helyen csak kóró és száraz ágú, törpe fa? Miért oly sok a büszke és rátarti ember, kinek sovány a lombja és alacsony az életfája? Miért van az, hogy csak a fekete földbe gyökerezik bele, és ha meg is érinti a fény, a természeti törvényeket kijátszva öntudattal és elszántan elfordítja arcát?

            Szomorú látvány a ritka lombú alacsony fa, mely nem növeszt már semmit sem, és így árnyékot sem ad. Ki közelébe ér, csak a tűző nap égetését érzi. Nyugalmat sem talál, ki arra jár, mert nincsen elég ág, levél, mi a hangokat lecsendesítené. Nincsen zuhatag, mi védelmet adhatna, ölelhetne, beboríthatna. Csak a kevélység, mi büszke a kevésre, a szárazra és lenézi a fűzfát, és ha tehetné, elpusztítaná. Kitörölné még az emlékét is, hogy csak a kopár kietlenség és a száraz ág legyen a valóság, s végre megtanulná az ember a rosszban jól érezni magát, mert nincsen, mihez mérje, mivé lehet , milyen gazdagon, dús lombúan zöldellhetne a lelke! Megelégedne a fénytelen élettel, hol csak sötétség és homály honol, vita és békétlenség terem, hol az ágak duzzadnak ugyan, mintha élet lenne bennük, de csak a gyűlölet és indulat hajt mindent és teszi tönkre az életet!

            Bárcsak lenne kertem fűzfával tele! Egészen édeni hangulat lenne! Miként az emberi világ is édeni lenne, ha nem ritka lombú, száraz ágú törpe fával lenne tele. Kopár és kietlen a világ, de néhány fűzfa megterem benne. Kik vágynak a fény felé és nem állnak ellent. Kik hagyják, hogy a mennyei világosság termővé tegye őket. Kiknek terebélyes a lombjuk és szeretettől duzzad aláhajló águk. A szeretettel nem kérkednek, csak adják alázattal, egyszerű, igaz és őszinte szóval és mozdulattal. Hála járja át a szívem, hogy élnek és teremnek a fűzfa emberek, kik állják a vihart is rendületlen. Derűt hoznak és reményt, hogy a fűzfaliget nem is oly képtelenség.

         Ha szétnézel, és a szemed megakad a ritka lombú, száraz ágú törpe fákon, és csüggednél már, hogy milyen lehangoló világ, akkor nyisd szemed egészen tágra és nem tudod nem észrevenni a fűzfát, a fűzfákat, és érezni az örömet, hogy te is fűz lehetsz, csak a Fénytől, mi a legfontosabb, nem fordíts el a szíved, hanem telj meg vele egészen és engedd, hogy éltessen!