Az aranyszem

Nap nap után kimész a folyópartra. Gyönyörködsz a végtelennek tűnő folyamban. De tekinteted egyszerre csak a homokra vetül. Megcsillan valami a szemed előtt. Valami, mit addig nem láttál. Aranyszem hever a lábaid előtt. Lehajolsz, és megmarkolod a homokot, s az ujjbegyedre veszed, mi benne csillog. Egészen parányi. Ha nem csillogna a fényben, nem is vennéd észre. Eltűnődsz. S felötlik benned, az igaz barát is oly észrevehetetlen. Megbújik sokszor a homokemberek között, kik fakó színűkkel szürkítik és egyhangúvá teszik a partot. Kik a víztől s földtől sötét iszappá válnak, és ott tornyosulnak, hol nem vártad. Máskor meg csak szárazan fújja őket a szél, és selymes érintésük mit sem ér. Miért? Mert súlytalanok és nincsen igazi csillogásuk. Csillogás, mit a lélek őszinte derűje és szeretete ad. Az aranyszemnek azonban van tartalma, fénye, ezért ragyog, mikor a víz kimossa és szemed elé hozza.

A barátodra is így csodálkozol rá. A hömpölygő folyam, minek sodrása nagy, megmutatja, kiben bízhatsz. Ki az, ki maradandó valósága lehet az életednek, ki az, ki a vihar homályában is csillog neked hűséggel, jósággal és bátorítással, egészen a szívedbe látva, azt adva, mire szükséged van, elhozva a reménység aranyát és derűjét. Az aranyszemen táncoló fények, eszedbe juttatják, hogy van világosság, van szín, van igazi élet. Nem fakó és sötét a lét, bár sok a homok, és van, hogy csak azt látod.

            Életed folyópartja aranylelőhely, hol mégis a legtöbb a homokember. De mégsem tölt el keserűséggel, hisz találtál aranyat, nem is egyet, mi neked csillog, mi a tied, és szíved-lelked tele van örömmel. Ragyog a Nap, fénylik az arany. A parton állsz, és ujjongsz. S visszhangzik benned, mit a Csallóközről mondtak eleink régen, Aranykertnek nevezve ezt a különleges helyet, hol az arany a tündérek holdsugárból és napsugárból szőtt köntösének, virágszirom sarujának, aranyhajának és cipellőjének az ajándéka.

Az arany a tündérvilág egy darabja, miben kacagás, derű, szeretet, jóság és béke öleli egymást pajkosan és önfeledten, mutatva nekünk embereknek, hogyan kellene élnünk parányi földi életünket. Élnénk is bizonyosan, ha miénk lenne a tündérek ajándéka, ha csillogó aranyszemek lehetnénk mindannyian, ha a lélek bennünk a tündérek világából való volna.

Mielőtt elmerengnél egészen, és a folyópart homoktengerét szemlélve lelked a csalódottságban elmerülne, hogy mily kevés az aranyszem ember, az arany csillogása szemedet egyszerre kinyitja. Meglátod végre és érzed, hogy minden barátod, aki körülvesz, aki kitart melletted, védelmez és szeret, nem homokember, sőt több az aranynál is. Valójában tündér, ki sokszor rejtőzködve él és ritkán nyilatkozik meg, de szeretetének varázserejével felemel és boldoggá tesz. Szárnyakat ad, mikor menni sem bírsz. Mosolyt csal arcodra, mikor könnyes a szív. Csillogást hoz oda, hol fakó minden. Rügyet fakaszt ott, hol a hideg szél leheletével már megfagyasztott mindent. Varázslat volna? Igen, az, és részese lehetsz, ha megtalálod életed folyópartján a tündérek aranyát, az igaz barátod, ki ott van melletted és fényt hoz neked. S már csak a csillogó aranyszemet látod, a homokot nem.