Az élet teljessége

Gyakorta megtörténik velem, hogy elrévedek az érzéseimben és gondolataimban, és nem is érzékelem a körülöttem lévő valóságot. Megyek az utcán, a lábam mintha tudná az utat. De lélekben egészen máshol vagyok. Mert belül mindig foglalkoztat valami. Egy-egy történés, egy-egy esemény lenyomata. Arra gondolok most például, hogy milyen nehéz feladat lehet velem együtt élni. Mert a valóságtól oly sokszor elrugaszkodom, de a férjem ezért mégsem haragszik, elfogad és szeret. Hálás vagyok neki ezért, és nagyon örülök annak, hogy ő – velem ellentétben – két lábbal áll a földön, és figyelmeztet, hogy lélekben ne szálljak oly messzire vagy magasra, mert azért van egy külső kerete is az életünknek, és nem árt, ha arra is odafigyelek. Így egészen jó az összhang közöttünk. Kiegészítjük egymást.

A gyermekeink kettőnk keveréke. Mindhármukban felfedezhető a hóbortos szertelenség, a belső elmélyedés, de a külső kereteknek való megfelelés is. Mégis minden erejükkel arra összpontosítanak, ami számukra fontos. Ágostonnak a tudomány, Júliának a művészet, Cecíliának pedig még a játék és a rendszeretet, hogy minden a helyén legyen. Meg van mindenki számára, ami lényeges. Ami kicsúcsosodik a lelkünk tetején, s az számít igazán. A bennük, a bennem és a benned lévő fő irányultság.

Úgy gondolom, hogy fontos megtalálni azt, ami igazán számít. Mindnyájunkban van valami iránt egy meghatározhatatlan rajongás, amiért lelkesedünk, amiért tenni vágyunk, ami célt ad. Számomra ez az alkotás, az írás. Néha úgy érzem, mint terápia is lenne, mert az írás felszabadít és csodálatos örömet jelent, amikor szárnyalhatnak a gondolataim és nincsen határa a fantáziának. Nem vagyunk egyformák. Ki-ki más dologért rajong. Oly különös, amikor azt látom, hogy a kisfiam a fizika és a kémia rejtelmeiben szeret elmerülni, és a számomra száraz matematikai feladatokat megoldani. Júliát már jobban értem, őt a szavalás, az ének, a tánc iránti rajongás köti le, ki bioritmusában is művészlélek: nem szeretet korán kelni, sem korán lefeküdni, este kinyílik, mint egy rózsa, kit a csillag fénye és a holdsugara kelt táncra.

Tinédzser koromban határoztam el, hogy lelkész leszek. Nem volt külső kényszer, csak egy mindent elsöprő élmény és belső késztetés. Kicsiny korom óta kerestem a helyem. Hol író, hol költő, hol csak újságíró akartam lenni. Később tanár. Utána ügyvéd vagy a lelkész. A lelkészség mindig ott motoszkált bennem. Minden vasárnap ott voltam a templomban a szüleimmel, mióta az eszemet tudom. Hittanórák, hittantáborok követték egymást. Kaptam a sok információt, ami szépen ráépült arra a boldog tudatra, hogy Isten mindig velem van és fogja a kezem. Semmi sem történik úgy velem, hogy Ő ne lenne mellettem. Mégis tanácstalan voltam. Azután jött egy mindent elsöprő élmény. S nem volt más, csak az, hogy a teológiára megyek. Végre kristálytisztán tudtam, hogy mi az utam. Csodaként éltem meg, hogy ez az álmom valósággá vált, és éveken át a Biblia forrásából merítve írtam, írtam és írtam, no meg prédikáltam. Úgy éreztem, hogy a lelkem otthonra talált. S lélekben otthon lenni a legjobb dolog a világon! Otthon vagyok ott, ahol mellettem van az Isten.

Így most is otthon érzem magam, bár megváltoztak életem külső feltételei, de Isten mellettem van most is. Most új oldalait kóstolgatom az írásnak. Azt érzem, hogy az Istenben való gyökereim mélyek, és minden betűt, mit papírra vetek, meghatároznak – még akkor is, ha nem Róla szóló igehirdetést írok. Isten meghatároz, bármilyen témáról vagy feladatról legyen is szó.

Változásokon mentem át. Ám az életem biztos pontjai helyén vannak. A családom és az Istenben való hitem. No meg az írás iránti szerelem. mert szerelem ez tele szenvedéllyel.

A világ új oldalait ismerem meg. Új környezet tárul fel előttem és számomra új embereket ismerek meg. Új embereket, akiktől tanulok. Éppen tegnap hallottam egy színésznő ajkáról egy földet rengető mondatot: „A hit szeretet nélkül fanatikussá tesz.” Milyen tömör és igaz megfogalmazása ez annak, amit már sokszor megtapasztaltam. És nem közhely az, hogy a szeretet a legfontosabb lelki érték. A szeretet adja meg a tartalmat. A vágy, az álom, az elkötelezés valami vagy valaki iránt csak akkor ér valamit, ha van benne szeretet.

Lehet, hogy most egy kicsit csapongónak tűnök. De mégis úgy érzem, hogy e rövid írást egy kitérővel kell zárnom, ami mégis teljessé teszi ezt a bejegyzést, ami most valóban naplószerű, mintha személyes levél volna a barátomnak. El is jutottam az életemnek még egy alappilléréhez, a barátsághoz. Örömmel írom, hogy nem sok igazi barátom van. Azért kell a két kezem is, hogy megszámoljam őket. Olyan különös, hogy bár köztem és a barátaim között megnőtt a földrajzi távolság, és nem láthatjuk minden héten egymást a lelkünk mégis összeér. A szívünk mindig kellő időben kap a másiktól egy finom érintést, egy lágy ölelést, olykor cuppanós puszit kacagással. Mindezek mögött pedig azt a bizonyosságot, hogy mindig számíthatunk egymásra. Elcsépeltnek tűnik talán a kiegészítés, hogy jóban és rosszban. Elcsépeltnek tűnik, pedig ez a legnagyobb dolog, amit a barátainktól kaphatunk. Gondolj csak bele, hogy milyen ritka a közös öröm. Mert a legtöbb emberből csak az irigység fakad fel, ha neked valami sikerül. Az igaz baráttól azonban sohasem kapsz hiú szemet. Gondolj csak bele, hogy milyen ritka az, ha a nehézségben kitart valaki melletted, és azon van, hogy begyógyítsa a sebeidet, sőt még jelentéktelennek is mondja az egészet, és kinyitja a szemedet a jóra, a szépre, arra a sok-sok szépségre, aminek örülhetsz. Az igazi barát ezért nagy kincs. Az életem teljességéhez úgy hozzátartoznak, mint az, hogy lélegzem.

Gyakorta megtörténik velem, hogy elrévedek az érzéseimben. Szavak, képek és érintések kavarognak bennem. Mintha egy külön világban élnék, pedig ez a valóságos életem. Azután ott vannak az álmok, amelyek megvalósításra várnak. A férjem, aki folyamatosan inspirál. A család, amiben lüktet az élet, s oly sok örömteli perccel és szeretettel ajándékoz meg. Az írás, ami nélkül nem létezhetem. Isten, aki nélkül nem tudnám értelmezni és élni az életemet. A barátok, kik a tiszta levegőt jelentik.

Érzések, álmok, család, írás, Isten és a barátok. Ez az esszenciája az életemnek. Közöttük vajon melyik a legfontosabb? Nincsen olyan. Egymás mellett állnak. Ám ha mégis valami sorrendről akarnék beszélni, úgy tenném, hogy az életemnek Istenben van a foglalata, és minden abból hajt ki és virágzik.