A jó hír nem hír

A jó hír nem hír. Mondhatnánk azt is, hogy a jó természetes és megszokott, nem kelt különösebb feltűnést, s ezért nem kell róla beszélni. Holott a jóból, a jó hírből merít erőt a lélek, és a jó megtapasztalása révén mondja ki az ember, hogy érdemes küzdeni, dolgozni, tenni, a reménységben megújulni.

A rossz hír már hír, ami megállít, felkavar, megdöbbent, olykor izgalommal tölt el. Valami olyan, amiről érdemes beszélni, tovább adni. „Hallottad?” „Hallottam.” „Tényleg?” „Ez nem lehet igaz!” – s nem is minden rossz hír igaz, nem is úgy igaz, ahogyan mondják, de kell a szenzáció.

A jó hír nem hír. A rossz hír a hír, még akkor is, ha annak hallatán nem érezzük jól magunkat a bőrünkben. A rossz hír hitetlenkedést, csalódottságot, fájdalmat okoz, felháborodottsághoz vezet, elveszi a komfort- és biztonságérzetünket, félelmet kelt, hogy valami hasonlóan rossz velünk is megtörténhet. S nem kell soká várni, míg a rossz hírekből táplálkozó ember valóban csak a szoba négy fala között érzi jól és biztonságban magát, és elveszíti az örömre való természetes képességét, a szépre és a jóra való rácsodálkozás lehetőségét – mintha a jó valójában nem is létezne, csak a rossz.

A Bibliában az Újszövetség első négy könyve az evangélium (jelentése: örömhír) elnevezést kapta. A négy evangélium Jézus történetét meséli el, és már a könyvek műfajának a meghatározásában elhangzik a legfontosabb üzenet: Jézus léte a Földön örömhírt jelentett. Ezt nem nehéz felfogni, csak végig kell gondolni mindazt, amit Jézus cselekedett, mondott. Az élet napfényes oldalát mutatta meg. Mai szóval talán úgy fogalmaznánk, hogy optimizmust hozott. Azt, hogy érdemes hinni jóban, és tenni a jóért, derűsen és reménnyel előre tekinteni. Ha a Jézusról szóló történeteket megnézzük, kiderül, hogy az élet magaslatát, pozitív lehetőségeit mutatta meg és hozta egészen közel az arra fogékony embereknek. Különös mégis azzal szembesülni, a Bibliát olvasva és talán saját személyes tapasztalatainkat is számba véve, hogy nem mindenki fogékony a jóra és a világosságra. Voltak és vannak, akik a sötétségben, a homályban érzik otthonosan magukat, és ennek áporodott levegőjét árasztják magukból, s erőltetik rá a környezetükre. Miért? Erre csak ők tudják választ. Bár kétségkívül meg lehet próbálkozni a válaszadással, amivel ha megpróbálkozunk, odajutunk, hogy a sötétség az önszeretetből táplálkozik, amihez hozzátapad a bármi áron való érvényesülés, a hataloméhség a másik élete felett, az irigy szem, a hamis száj és a kegyetlen szív. A felebaráti szeretet még csak nyomokban sem vehető észre.

Jézus korában a negatív emberi oldalt a farizeusok és az írástudók mutatták meg rendkívül hangsúlyosan. A korabeli „hivatalos” egyház képviselői, akik körömfont módon keresztkérdésekkel, Jézus munkásságához sajátos magyarázatot illesztve próbálták lehetetlenné tenni és végül keresztre küldeni őt. Holott tudniuk és látniuk kellett volna, hogy a számukra adatott messiási próféciák teljesedtek be Jézus személyében. Látták vagy sem, értették vagy sem, nem az a fontos, hanem az, amit és ahogyan tettek. Jézus mégis hirdette az örömhírt – a jót és a nem rosszat. Hirdette az örömhírt a szabad ég alatt, a pusztában, a városokban, a falvakban, a házakban. Vándorlás lett az útja és a kiszámíthatatlan emberi élet. S megtörtént a csoda. A lelket, a testet gyógyító szavai és tettei nyomán sok ember került összeköttetésbe Istennel, a világosság sugara megcsillant és ragyogott, a boldogság beköltözött a szívekbe. A szívekbe, ha nem is mindenkiébe. Mert sokan elutasították Jézust. Még a meggyógyított 10 leprás közül is csak egyetlen egy szívében termett meg a hála. Itt nem is a hálátlanságra, mint emberi jellemzőre akarok rámutatni. Sokkal inkább arra, hogy abban az egy emberben volt fogékonyság a jóra. Ám ezért az egyetlen emberért már megérte a gyógyítás, sőt mind a 10 leprás meggyógyítása. Még akkor is, ha ez alkalmat adott a farizeusoknak az újbóli támadásra Jézus ellen, a jó hír negatív átértékelésére. Még akkor is, ha csak egy gyógyult leprás értékelte és értette meg, hogy mi is történt vele. Tízből egy. Kevésnek tűnik. Nem gazdagságos, hisz több volt az energia-befektetés, mint az eredmény. De mégis megérte. Azért az egy emberért. Ez a mennyei gazdaságtan. Az egy is számít.

A mennyei gazdaságtan logikáját kellene megtanulnunk, aminek a szeretet, a felebaráti és az Isten iránti szeretet a forrása. Nehéznek tűnik? Lehet, de csak akkor, ha kívülről és nem belülről szemléljük. Mert például a nagycsalád sem gazdaságos, mégis olyan szeretet-többlete van, amihez nincsen fogható.

A mennyei gazdaságtanban nem az értelem dolgozik, hanem a szív, a lélek munkál, és a szeretet diktál. S ha az emberek ismernék a mennyei gazdaságtant, akkor csak jó hírekkel traktálnák egymást. „Látod, neki is sikerült.” „Látod, milyen ügyes és tehetséges.” „Látod, kitartott.” „Látod, őszinte és egyenes volt.”„Látod, hogy mennyit segített.” „Látod, meghallgatott.” „Látod, mellém állt.” „Látod, felállt a nehézségből.” A pozitív példák pozitívumokra sarkallnak. A jólelkű szavakra, cselekedetekre és a jó hírekre olyan nagy szükségünk van, mint egy falat kenyérre. Mégis a rossz hírektől van már gyomorrontásunk.

A jó hír forrása a jó. A jó, ami sokszor észrevétlen és természetes. Sokan azt gondolják róla, hogy szóra sem érdemes. Pedig a jó szó, a jó hír az, amit megéri kimondani és tovább adni, mert épít, gyógyít és örömre hangol. Neveljük hát szívünket a jó befogadására, szemünket a jó meglátására, ajkunkat a jó továbbadására!

A saját életünk hírszerkesztői mi vagyunk. Az általunk szerkesztett „híradó” minden nap szól. S mi a szabály benne? A jó hír nem hír vagy a jó hír számít igazán?