A
Thököly úton egy fiatal lány a villamosra várt. Egy férfi megpillantotta,
odalépett hozzá és megszólította: „Már húsz méterről felismertem a nyers
márványban a szobromat. Bocsásson meg, még be sem mutatkoztam, Kisfaludi Strobl
Zsigmond szobrászművész vagyok. Azt a nőt kell megformáznom, akinek a szebb
életéért harcoltak a hősök.”
A fiatal lány döbbenettel hallgatta
végig a szavakat, és idő kellett neki. Idő, hogy a találkozásuk pillanatának
csodája megérintse, és megértse, felfogja, mi is történhet, történik vele. A
pillanat csodája, hogy múzsa lett, ihletet adó személy, alak. A művész már
tudja, hogy a szabadságot hogyan öntse formába. A forma, sőt a szabadság lelke
ez a fiatal lány, akiről később ezt mondta a szobrász mester: „Senkiben nem
éreztem úgy a tiszta lángolást, mint ebben a vidéki lányban.”
1947-ben felállították a Gaál
Erzsébetről mintázott Szabadság-szobrot a Gellért-hegy tetején. Alakja
méltóságot tükröz, már-már királynői. Kezében pálmaág, a győzelem jelképe. Felfelé
tekint. Haját fújja a dunai szél. Egy bronzba öntött nő alakja, akiben lángol a
lélek.
A
szabadság a valóságban is bronzba öntött, mintha mázsás súlya lenne, de mégis
könnyed és tiszta lángolás. E kettősség hatja át. Hisz szabadnak lenni a jóra
felelősségteljes küldetés, hogy ne csorbuljon a jog, a másik ember joga. Ezt
úgy lehet csak teljesíteni, ha az ember szíve tiszta és nemes, ami valóban hisz
a jóban és az igazságban. Mert az igazság tesz szabaddá valóban.
Különös,
hogy a magyar Szabadság-szobor, ellentétben az amerikai Szabadság-szoborral,
felfelé tekint és nem előre. Oly megkapó és sokatmondó ez a tekintet. Hisz az
igazi szabadság nem emberektől érkezik, hanem felülről, a világosságból, ahol
minden egyértelmű és tiszta, ahol nem sérül a jog, ahol nem támad gyűlölet,
békétlenség, harag. Fent békesség és egyetértés honol. A szeretet izzik. A
lélek szabad. Valóban az. Nincsen, mi béklyóba fogja, megkötözze, meggyötörje.
Szárnyalhat, repülhet könnyedén, mintha nem volna alatta mélység.
A
Szabadság-szobor tekintete az Égre vetül, és tanít minket szavak nélkül, hogy a
szabadságot, mi oly fontos nekünk, hol és merre keressük. Tanít, hogy hol
töltekezhetünk fel mi is belső lángolással akkor, mikor szívünket jeges kéz
szorítja, hogy kioltsa bennünk azt, ami éltet, erőt ad, mosolyt csal az
arcunkra. Tanít, hogy honnan merítsünk erőt, mikor lehetetlenségekkel nézünk
szembe és úgy érezzük, mi már kevesek vagyunk ehhez. Tanít, hogy hogyan
lehetünk tiszta lelkű, lélekben nemes emberekké, akikért érdemes küzdeni
másoknak is – hiszen a szabadság sohasem csak egyszemélyes ügy, hanem egy
közösségé, egy népé.
Kell
az erő, mert oly könnyen megfáradunk és belekeseredünk abba, amiben élünk. A
mélység mintha közelebb lenne, mint az Ég. Van, hogy úgy tűnik, hogy az
igazságot csak mi ismerjük. Az igazság maga és annak elérése oly utópisztikus.
Mintha soha nem jutna érvényre, mert oly nagy a hamisság és az ámítás ereje. Mintha
szabadság sem volna, bár annyit beszélnek róla. S már tele lennénk
keserűséggel, mint a múzsa maga. Gaál Erzsébet a szobor felállítása után
évtizedekkel (1984) már ezt mondta: „Tudja, sok méltatlan embernek tartok én
pálmaágat.” Sok a méltatlan ember, aki nem viszonozza a jót jóval, akiben
nincsen sem tisztelet, sem megbecsülés, sem szeretet. A bőrén érezte a
hátratételt. Bár élete végéig „Szobor” lett a beceneve, de még a
Szabadság-szobor felállításának az ünnepségére sem hívták meg. Az ihletet adó
múzsa alakjára a feledés homálya borult, és magára maradt. Meg kellett küzdenie
minden egyes napért, a talpon maradásért. Nehéz sors jutott neki. Nehéz sors,
melyet mindnyájan ismerünk. Hiszen elég csak a saját életünk
megpróbáltatásaira, szenvedéseire, a mindennapok kisebb vagy nagyobb
küzdelmeire tekintenünk, ahol a mélység és a magasság ütközik meg újra és újra.
Az élet terhét nem könnyű hordozni. Ám egy apró, mégis fontos mozzanat rajtunk
múlik. Az, hogy méltósággal felfelé emeljük a tekintetünket. Felfelé, az Ég
felé, hittel és reménnyel, hogy a győzelem, az igazság diadala elérkezik
egyszer. Ha a fejünket felemeljük, és felfelé nézünk, nem magunk elé, akkor a
problémák és kihívások már nem is tűnnek olyan nagynak és legyőzhetetlennek,
hisz tudjuk, van segítség és van erő. Lehetséges, sőt valós dolog győzelmet
aratni az igazságért. Lehetséges, sőt valós dolog az Ég közelében lélekben
szabaddá válni, mintha nem volna alattunk mélység.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése