Pillanatkép

Nagy tömeg. Tolongás a sorokban. Egy koncertre gyűlnek az emberek. Ki türelmes, ki türelmetlenebb. Az igyekezet fűti a lelket. Az előcsarnokban már szabadabb a tér. A tömeg oszlik, helyére igyekszik. Egy nő azonban megáll, és nézi a sokaság oszló folyamát. Oly megnyugtató ez a hullámzás, mintha csak a Duna partján ülne, hol csendesen hullámzik a víz felszíne.

        Ismerős arcok tűnnek fel. Egyik a másik után. Felcsillanó szempár, mosoly repül hozzá. A nő továbbra is mozdulatlanul áll. Csak arcával felel az üdvözlésekre, és nem tesz egy lépést sem. Vár. Várja a pillanatot, mikor elindulhat szabadon. Nem siet, hisz az idő jó barátja már, aki megtanította arra, hogy a sietség többet árt, mint használ.

         A nő áll, a tömeg mozdul. A sokaságban megjelenik egy újabb ismerős arc. Egy arc, ami a padlót bámulja, és az előcsarnokban álló nőre egy pillantást sem vet. Lefelé néz meredten. S izzadságcseppekkel a homlokán megy előre mereven és némán. Lerí róla, hogyha tehetné, elbújna. Az emberrengeteg segítségére van.

            A nő továbbra is áll. Nézi azt az arcot. Azt az arcot, mi elvette életéből a sugárzó Napot. Mily különös, az arcot néző nő tekintetében nincsen vihar, csak a fájdalom holdsugara csillan. S eltöpreng magában azon, kinek lehet nehezebb a pillanat súlya most? Annak, ki a fejét leszegi, és nincsen ereje felemelni, áldozatával szembenézni.

Megragadó ez a pillanatkép, mi az előcsarnokban lejátszódik. Megtorpan a lélek, és a szemlélő szíve is eltöpreng. Mert a tekintet, a mozdulat üzen.