A
csoda a kétkedőnek illúzió. A kétkedőnek, kinek nem volt és nincsen hite, és
balgán azt hiszi, hogy csak magára számíthat. Mintha nem lenne lelke és csak a
ráció létezne. Ám minél többet élsz, kinyílik a szemed annak meglátására, hogy
a létezés több mint, amit az ember felfoghat, megérhet és irányíthat.
Csoda
már az is, hogy élsz és lélegzel. Csoda, hogy álmokat álmodsz, hogy van
jövőképed. Csoda, hogy a Föld végtelennek tűnő emberdzsungelében barátokra,
társakra találsz, kikkel egy a hit és a meggyőződés, az igazság iránti
elköteleződés. Csoda, hogy megtalálod a másik Feled, kivel a szívdobbanásotok
lélek szerint egy ütemre ver. Csoda, hogy gyermekek vannak Reád bízva, kiknek
átadhatod ezernyi álmod, a csillagos éj holdsugarának dallamát, a kelő Nap
fényének simogatását, mely arra kér csendesen, hogy indulj el újra és újra,
folytasd megkezdett utad Szíved elkötelezésében, hogy hol csak jóság,
emberszeretet és tenni akarás van. Csoda, hogy lelked a Lélekkel kapcsolódik
egybe, és minden kiszámíthatatlanság, csapás ellenére belső nyugalmad van.
Harmónia.
Csoda.
Ezernyi arca van. Elérkezik egy találkozásban, egy eseményben vagy események
láncolatában, vagy csak egy pillanatban. Mit nem a véletlen szült, hanem a
csoda adott. Váratlanul és kiszámíthatatlanul. A csoda azért is csoda, mert nem
lehet felkészülni rá. Várni lehet csupán. Ám amikor csodára vársz, ne feledd, mindig
beszorítod emberi értelmed keretei közé, és határt szabsz, hogy miképpen és
hogyan érkezzen el. A csoda azonban szabad, nincsen a Te hatalmad alatt. Csak
elfogadhatod, csak örülhetsz, mikor érkezik, mikor megnyilatkozik.
Az
ember gyarló módon nem mindig veszi észre a csodát. Csak a csapást, a
katasztrófát látja. Holott már az is csoda, hogy csapás csak olykor-olykor éri,
és nem állandóan. „Ha nagy csapás, lelki fájdalom ér, mindenekelőtt gondolj
arra, hogy ez természetes, mert ember vagy. Mit is képzeltél? Ember vagy, tehát
kedveseid meghalnak, barátaid elhagynak, s minden, amit gyűjtöttél és
szerettél, elrepül, mint a por a szélviharban. Ez nem csodálatos, hanem a
természet rendje szerint való, ez az egyszerű és természetes. Inkább az a
csodálnivaló, hogy nem érnek mindennap nagy csapások. Ember vagy, tehát
szenvedned kell; s szenvedésed nem tart örökké, mert ember vagy.” (Márai
Sándor)
A
csoda az, hogy a csapások közt is Lélek formálta ember maradsz. Nem változol
meg, és nem választod a rosszat, a hamis utat, hanem kitartasz. Gondold csak el
Te is mennyi emberről hallottál már, és mennyi embert ismersz személyesen is
talán, kikhez a veszedelem formálta küzdésben érkezett meg a csoda, és formált
ki olyan jellemvonásokat, melyekről addig nem is gondolták, hogy övék lehet, és
a maguk idejében hőssé, mártírrá tette és teszi őket. Miért? Mert a vész
ellenében sem adták fel, ami a lényegük: a Jó melletti tántoríthatatlan
ragaszkodásuk és kiállásuk.
A csoda a külső szemlélőnek lenyűgöző és lelkesítő. Akinek azonban lélek szerint
része van a csodában, csak egyetlenegy üzenetet érez: szeretve vagy. Ez elég
erő ahhoz, hogy a világ szövevényes emberdzsungelében folytassa az útját, felemelt
fejjel, hittel a szeretet lelkületében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése