A túlcsorduló idő

Vannak pillanatok, amikor a szív beszél. Egyszerűen megnyilatkozik. A lélek csak áramlik, sodró erővel előre. Ám minden hullámát békesség járja át. Úgy érzed, hogy otthonra találtál.   

   Az idő, amit megélsz, túlcsordul. Mert olyan élményben van részed, hogy az időt kétszeresen éled meg. Intenzíven. Mintha az együtt töltött idő sokkal, sokkal több volna. Pedig az idő kerekét nem forgattad fel, de most  minden pillanatnak van tartalma, hangja, sugárzása. Ez élettel tölt meg. Élettel akkor, amikor a világ, amiben élünk, már-már saját árnyává sorvad a valódi találkozások hiánya miatt. Hisz kevés az alkalom, amikor a másik ember egész lénye előtted van. Csak a távoli hang, csak a távoli kép adatik a biztonság érdekében. Ám a lélek közben szomjazik, és keresi olykor bizonytalanul, olykor elkeseredve, legtöbbször szárnyaszegetten az igazi találkozások valós csodáját, amiből feltöltekezhet. A hosszú várakozás után eljön az újjászületés csodája, a találkozás öröme. Ahol együtt vagytok. Testben és lélekben. Nem csak a távoli hang szólal meg, nem csak a másik képmását látod, hanem a valódi embert. A szavakat megerősíti a lélek hangja, a szempillantások csodálatos sugara. A mondavaló megállíthatatlan folyama. Tettetés nélkül. Őszintén megszólalva.   

       Ez lehet, hogy máskor fel sem tűnne neked. De most igen. Mert túl hosszúra nyúlt a várakozás ideje, és az elérkező közös idő, túlcsorduló folyammá lesz. Azt érzed most, hogy önmagadra találtál. Van célod, és lendületed. Szárnyalsz. 

      Cél. Lendület. Szárnyalás. Eddig is meg volt benned. Azt hitted, hogy ezeket sohasem veszíted el, fényük sem kophat meg, mert a cél, a lendület és a szárnyalás te magad vagy. A hétköznapok lefokozott volta azonban ezeket a mélységbe száműzte, és te csak tétován kerested a helyed. Ám elég volt a személyes találkozás csodája, hogy ismét az légy, aki mindig is volt, aki vagy. Csak egy szikra kellett ahhoz, hogy ami lent van, felszínre kerüljön és átjárjon benned mindent.

       Érted már, hogy a csodához nem kell sok minden. Elég csak egy, kettő, három, négy, vagy talán öt ember, hogy együtt legyen. Kik engedik, hogy szabadon áramoljon a szó, a gondolat, az érzés, a lélek. Az idő a maga természetességével túlcsordul. S nem az emléke örök, hanem az elevensége.