Budapest a miénk

Budapest a miénk. A mi fővárosunk. Csodálatos épületekkel, varázslatosan szép tájjal. A hegyek és a Duna. Mindig nagyot dobban a szívem, ha meglátom. Még a villamoson ülve is. Magával ragad a panoráma, mégha sietek is. A lelkem a tájat látva, mégha pár percre, mindig megpihen, és áhítattal adózik az eléje táruló látványnak. 

Budapest a miénk. A mi fővárosunk. Autóból, villamosból csak a tájat látod. Amint azonban már az utcán jársz-kelsz, többet is. A földre dobott flakonokat, zacskókat, csikkeket, szemetet is. Mintha nem lenne sehol sem kuka. Így már nem olyan szép minden. Pedig adott egy szép környezet, amit így vagy úgy becsül meg az ott járó ember.

Budapest a miénk. A mi fővárosunk. Mi jól bejárható busszal, villamossal és metróval. Némelyik busz, villamos vagy metró régi, minek kétségkívül van egy hangulata, amit valaki szeret, elvisel vagy éppen elutasít. Attól, hogy valami kopott, még nem feltétlenül rossz. Engem például nem zavar az, ha valami régi. Csak a kosz és a szemét. Ez utóbbi kikerülésére az új busz sem garancia. Előfordult, hogy új buszon utazva is, alig vártam, hogy végre az állomáson leszálljak, mert az ablaküveg homályos, ragacsos volt,  a padló pedig kifejezetten fekete. Hirtelen átvillant rajtam, hogy egy önkéntes megmozdulást kellene szervezni a buszok kitakarítására, mert így utazva nem a csodálatos épületekre és a varázslatosan szép tájra fokuszál a szem és a lélek, hanem csak a foltokra, a koszra. És takarásban marad, amit látni, amivel valóban foglalkozni kellene.

Budapest a miénk. A mi fővárosunk. Ahol gyorsan elérhetjük az úti célunkat, főleg metróval.  Lehet, hogy már sokaknak természetes például az, hogy az Örs vezér térről a Széll Kálmán térre kevesebb mint fél óra alatt odaérnek. Lehet, hogy ez sokaknak még hosszú is. Ám ez viszonyítás kérdése, mert például a vidéki tömeg közlekedésben egy ilyen távhoz, lehet, hogy órák is kellenek, mert bizony csak buszra lehet hosszasan várakozni, metró és villamos híján, és türelmesen viselni, hogy egy 10 km-es szakasz megtétele is legalább fél órányi utazást vesz igénybe, a járatra várással azonban még többet is. Személy szerint nagyra értékelem a gyors metrót. Ám a szemét, még itt sem megkerülhetetlen. Hogyan szemetelnek az emberek? Eddig azt gondoltam, hogy csupán úgy, hogy ott hagyják a szemetet az ülésen, vagy éppen kicsúszik a kezükből a padlóra a zacskó, hisz a metró szerelvényben nincsen szemetes. Pedig kellene, hogy legyen. Mert az ember nem vár, azonnal meg akar válni a szeméttől. 

Az Örs vezér térről indulva célba vettem, vettük az imént említett Széll Kálmán teret. Az elindulás után a Pillangó utcai állomás szinte egy lélegzetvétel. Alig szokja meg az ember, hogy utazik, és elhelyezkedik kényelmesen az ülésen. Örül annak, hogy egyáltalán ülhet. Mellettem a gyermekeim és a férjem ültek. Szemben velünk egy fiatal angol pár beszélgetett. Közvetlenül mellettük egy hosszú hajú, magyar hölgy ült csöndesen, aki hamar végére ért az alma megrágásának, majd egy hirtelen mozdulattal kreatívan megválaszolta a “Hogyan szabaduljak meg az elrágott almám csutkájától?” - kérdését a Pillangó utcai megállónál. Megállt a metrószerelvény, az ajtók kinyíltak, és egy könnyed mozdulattal az ülésen ülve a peronra hajította. Még szerencse, hogy egy felszállót sem talált telibe. Az angol pár meghőkölt  a mozdulatot, a dobást látva, nekem pedig annyi szaladt ki a számon: “Ez nem volt semmi.” Hirtelen nem is akartam hinni a szememnek. S felfogni, megérteni, hogy így is lehet szemetelni. A hölgy fülig vörösödött a döbbent arcokat látva, majd felpattant az ülésről, és tovább ment, átült egy másik helyre. Oda, ahol nem láthatták az iméntieket. Bennem pedig cikáztak a gondolatok. A fiatal angol pár, bizonyosan emlékezni fog erre, a szép épületeink és a varázslatos tájak mellett. Azután felidéződött bennem, hogy a brit főváros mennyivel tisztább, mint a miénk. Nem szebb, csak tisztább. Eszembe jutott, hogy Japánban egy ilyen eset elképzelhetetlen lenne, miként a koszos új busz vagy villamos sincs, nem lehet. Mert ott az ember vigyáz a környezetére, megbecsüli azt, ami van. Sokszor halljuk, hogy itthon otthon van az ember. Otthon nem csak a lakásában, nem csak a házában, hanem abban a városban, abban az országban, ahol él. Ha otthonának érzi, megbecsüli és elteszi például az almacsutkát a táskájába, és vár addig, míg megtalálja az első kukát. Hisz a célbadobásnak nem a metró szerelvényen van a helye. 
       Budapest a miénk. A mi fővárosunk. Akár itt, akár vidéken élünk,  Budapest az otthonunk is. Becsüljük meg, tiszteljük! Becsüljük meg és tiszteljük azzal, hogy vigyázunk rá!  Hogy a szemét, a szemetelés, a koszos ablaküveg és padló helyett a csodálatos épületeken, a varázslatos tájakon akadjon meg a szemünk, azt lássuk, azzal foglalkozzunk, amivel valóban kellene!