Kilátó

Kilátó a hegy tetején. Jártodban, keltedben a hétköznapi forgatagban mindig megakad rajta a szemed. Feltör belőled, de jó volna ott, fenn. Ám távol van Tőled. Onnan, ahol általában vagy, csak kicsi pontként mered Rád. Mintha egy játékvár egy darabja lenne, amit ott felejtettek a szertelen gyerekek a játék hevében. Mégis izgatja a fantáziád. Szeretnél Te lenni az apróság, látva a Kilátó monumentalitását. Csóválod a fejed. Nincsen rá időd és energiád. - Valóban? - kérdezed Magadtól, és jön a pillanat, melyben kiforr az elhatározás. Lehet, hogy kevés rá az időd, és nagy Benned a fáradság, de nekirugaszkodsz, és még ma elindulsz. Mert nem lehet, hogy ne ismerd meg és ne lásd meg a Kilátót és a hegyet.

        Nem vagy egyedül. Családod is Veled tart. A Családod apraja-nagyja. Így kerek és egész a világ. Együtt rugaszkodni a célnak. Villamoson, buszon utaztok, míg el nem értek a hegy lábához. És onnan kezdve nem áll semmi más a rendelkezésetekre, csak saját Magatok. Az erő, ami Szívetekben rejlik. A kíváncsiság, a megismerni akarás, ami a Lelketek bensőjét járja át.

         A felfelé vezető út mindenkinek más. Más, ha az aszfaltos úton komotósan sétál. Más, ha a hegyoldalon kapaszkodik fel, ráhangolódva a magaslatra jutás kihívására. A gyerekek a maga természetességével kerülik ki az aszfaltos utat, hisz járda a síkterepű pesti oldalon is van. De a hegy, a magaslat, a rengeteg fa, és az előbukkanó mókus, az Buda sajátja. 

       A levegő tiszta és üde, mintha nem is egy nagyvárosban lennél. Csalóka az érzés. De Budapest attól csodálatos, hogy itt minden megvan, amire az embernek szüksége van. Bár a lenti világ olykor elhomályosítja azt, amit a magaslatra jutás ad. 

        Egyre feljebb jutsz a kis csapatoddal. Egyre feljebb a hegyoldalon, mi néhol meredek, és bizony kapaszkodni kell, mint általában az életben. Mint általában, hisz a kitűzött cél elérésében mindig vannak nehézségek, és van, hogy úgy érzed, hogy az alattad lévő mélység mintha vissza akarna rántani, hogy ne érd el azt, amit célul tűztél ki. Ilyenkor keresed a kapaszkodókat, azt, ami a meredeknek tűnő hegyoldalon is megtart és útközben is biztonságban érzed magad. Van, aki visszafordul félúton, mert az energiáját felélte, és többet számít az út nehézsége, mint a cél, amit korábban kitűzött maga elé. A jelen a jövőt elhomályosítja, és a cél elérhetetlenségének homályát hozza. Ám ez, akárhogy is nézed, kudarc. Mert nem vagy ott, ahol lenned kellene, és megelégszel a kevéssel. Pedig a magaslat ott van.

        A hegymászás hevében olykor mégis csak visszanézel. Látod azt, ami mögötted és alattad van. Jóleső érzés ural el, már  ideáig is eljutottam. Megdobban a szíved. Egyre hevesebben ver, mert minden lépés a célodhoz visz közelebb. Folytatod az utad, csak pihenni álltál meg. Folytatod, miként általában az életben is teszed. Az élet maga is olyan, mint a hegymászás, nem tudod, hogy mikor válik meredekké, milyen buktatóba futsz bele, feltámad-e az erős szél, mi a vihar előhangja, mikor keresned kell egy biztos menedéket a fa alatt.

      Mész felfelé a kis csapatoddal, közben Lelkedet ezernyi gondolat tölti be, a múltad, a jelened és a jövőd egyszerre van jelen. Érdekes az élethelyzeted, a megtett életutad, mi azzal szembesít, hogy Te csak tervezhetsz, de kiszámítani a körülményeket, a lehetőségeket, és a másik embert nem, nem lehet. Ám tudod, hogy Te Magadért felelsz, és lehetnek jók, vagy rosszak a körülmények, a lehetőségek, mégis Rajtad múlik, hogy eljutsz-e a kitűzött célig. Ha az élet változik, alkalmazkodni kell. Probléma volt, van és lesz mindig, de kapaszkodó, segítség is. Ami állandó: a cél, minek nem fordíthatsz hátat. Hisz lentről fel kell jutni, a Kilátót el kell érni.

         A nehézségekkel szembenézni nem könnyű. Ám az bizonyosan az ajándéka, hogy nem csak telik, múlik az idő. És nem az öledbe hullik a magaslat szépsége, hanem megdolgozol érte. A hegymászás pár óra csak. Általában az életben a magasra jutás évek feladata, ami mégis pár pillanatnak tűnik visszanézve, mert a hangsúly a célon van.

          Már Te vagy az apróság, a Kilátó maga a monumentalitás. Mit kicsiny emberként most meghódítasz, és fentről nézel le a lábad előtt elterülő világra a célba érkezés leírhatatlanul csodálatos örömével. A felfelé vezető út minden nehézsége egyszerűen csontjaidba íródott tanulsággá lesz. Tudod már, hogy a következő Kilátóhoz hogyan juss el. Mert míg élsz, mindig van célod, célkitűzésed, a tétlenség nem a Tied,

       Kilátó a hegy tetején. Új perspektívát ad. Másként látod a megszokott, lenti világot, s tudod már, hogy az igazi magaslat a Kilátónál van csak. Minden más apróság, mit az emberek fújnak fel, mert nem ismernek más perspektívát. Csak a lenti világ az övék, semmi más.

       Kilátó a hegy tetején. Jártodban, keltedben olykor megakadt rajta a Szemed. Megakadt. Ám most már a Lelked egy darabja. Másként dobban meg a Szíved, ha újra látod általában az életben, hisz tudod, érzed ott fenn van a Helyed.