Bejelentés. Ha ezt a szót meghallom, akkor összeszorul a gyomrom. Miben és mennyiben fog még szűkülni az élettér e járvány idején? Tegnap kicsit fellélegeztem, mert több tilalom egyenlőre nem született. Sőt, a március 18-án hozott kormányzati döntések gazdasági segítségnyújtást jelentenek. De máris jön a következő kérdés, hogy mire lesz ez elég? Mi az, ami valóban segít hosszútávon?
Az elmúlt napokban sokszor hallottuk, halljuk a felszólítást, hogy “Maradj otthon!” Megtesszük, mert felelősséget érzünk egymásért, és közös a cél: a járvány megállítása. Otthon vagyunk a gyermekeinkkel, és tanítjuk is őket. A szülők hirtelenjében főállású anyává vagy főállású apává lettek, mert jó a digitális tanítás, szépen be is indult, de kell mellé szülői vezetés is, mert az élő kommunikációt nem helyettesíti semmi. S megoldjuk ezt a kihívást. Még öröm is van benne, mert a gyermekeiddel lehetsz, és taníthatod őket, ahogyan téged is tanítottak. Olyan régi vágásúan, amiben tündöklött a hivatástudat, a gyerekek iránti szeretet és a humor. Nem tudtam elégszer idézni a héten a néhai angol tanáromat, akinek a szavai mélyen a lelkembe vésődtek, s ugyanazon metódussal adtam át a gyermekeimnek azt, amit én is tudok. Sokat nevettük. És jólesett. És kellett is, mert olyan kaotikus ma a világ, hogy a feszültséget oldani kell, humorral. Másképp szinte elviselhetetlen. Mert nem tudod, hogy mit hoz a holnap. Nem tudod, hogy milyen bejelentés lesz a következő.
Egyik nap bejelentették az első fertőzöttet, majd a következő megbetegedéseket jelző számokat. Kihirdették a rendezvények korlátozását, majd az egyetemek látogatásának tilalmát. Nem váratott sokat magára az iskolák, az óvodák és a bölcsődék bezárása. Nyilvánossá vált, hogy meghalt az első koronavírussal fertőzött beteg hazánkban. Ezzel karöltve érkezett az üzletek, az éttermek korlátozott nyitva tartásáról, s a játszóterek lezárásáról szóló tájékoztatás. Közben kitört a pánikszerű felvásárlási láz, mint tünet. S néma bejelentések sora érkezett családok százaihoz, hogy nem tudják tovább foglalkoztatni a munkavállaló embert, mert nincs lehetőség home office-ra, nincs keret a finanszírozásra. S otthon lehetsz, de hogyan lesz tovább? Szívesen meditálnál, de erre ebben az egyre jobban lassuló és beszűkülő helyzetben most még sincs idő, s ösztönösen is az újratervezésen gondolkodsz. Gondolkodsz úgy, hogy nem tudod, hogy mit hoz a holnap, és meddig tart ez az állapot.
Alkalmazkodsz, és folyamatosan újratervezel a napi bejelentéseknek megfelelően. Érezve a helyzet szépségét és fájdalmát, úgy ahogyan Soma Mamagésa is megfogalmazta: “Olyan most, mintha egyszerre lenne karácsony és háború. Van egy ilyen háborús hangulat, hogy olyan sor állt a hentesnél Budakalászon, amilyet utoljára gyerekkoromban láttam, amikor a narancsot meg a banánt hozták…” Felsóhajtasz, hogy milyen jó volt eddig ennek a generációnak, köztük neked is, hogy csak a karácsonyi hangulat volt, de a háborús hangulat, s a kiszolgáltatottságnak ez a véglete ismeretlen maradt. Most ez megváltozott. Önmagában ez nem rossz, mert ez tanít meg arra, hogy mi az értékes és mi nem. Lehet az értékek értékéről beszélni, lehet róluk értekezni, de a szavak igazi jelentése csak a gyakorlatban lesz nyilvánvaló. Amikor a bőrödön érzed, hogy egy pillanat alatt felfordul a korábban ismert világ rendje, az tanít meg az igazi fontossági sorrendre, és többé nem lesz elpazarolt idő, kidobott ennivaló, tizedik ruha a szekrényben, vagy a megunt játék mellé egy újabb játék a szoba sarkába. Csak annyi, ami mindenből fontos és szükséges.
Ez a járvány mindenkinek nehéz. Nehéz az idősnek, mert a legveszélyeztetettebbek közé tartoznak. Nehéz a fiatalnak, mert hordozhatja és átadhatja a vírust, és meg is betegedhet. Nehéz mindenkinek, mert nem teheti azt, amit szokott. Nehéz azért is, mert a félelem mindenkit megkörnyékez válogatás nélkül. Nehéz, mert a túléléshez kevés az anyagi biztonság. De ezek a nehézségek éppen arra tanítanak, hogy szeressük és becsüljük meg egymást! Lássuk meg végre, hogy valóban az ember a legnagyobb érték!
Az idős édesanyámra gondolok, aki távol van tőlünk, és csendesen hordozza ezt a helyzetet. Nyughatatlan gyermekeimre nézek, akiknek még kevés a digitális tanrendben kapott feladatok sora, és többre vágynak, nemcsak feladatokra, hanem szabadságra. A férjemre nézek, aki velem együtt folyamatosan alkalmazkodik és újratervez, hogy a járvány nehéz időszakát a legkevesebb problémával átvészeljük. Csak annyit tudok mondani, hogy mindennél jobban szeretem családomat. A szeretet és ők a mindenem ebben a zűrzavarban. Van ugyan naponkénti bejelentés, melytől összeszorul a gyomrom. Bejelentés, hogy mi van/ mi lesz. Mégis a Szeretet az, ami valójában diktál, és meghatározza azt, hogy hogyan tovább.
Egyik nap bejelentették az első fertőzöttet, majd a következő megbetegedéseket jelző számokat. Kihirdették a rendezvények korlátozását, majd az egyetemek látogatásának tilalmát. Nem váratott sokat magára az iskolák, az óvodák és a bölcsődék bezárása. Nyilvánossá vált, hogy meghalt az első koronavírussal fertőzött beteg hazánkban. Ezzel karöltve érkezett az üzletek, az éttermek korlátozott nyitva tartásáról, s a játszóterek lezárásáról szóló tájékoztatás. Közben kitört a pánikszerű felvásárlási láz, mint tünet. S néma bejelentések sora érkezett családok százaihoz, hogy nem tudják tovább foglalkoztatni a munkavállaló embert, mert nincs lehetőség home office-ra, nincs keret a finanszírozásra. S otthon lehetsz, de hogyan lesz tovább? Szívesen meditálnál, de erre ebben az egyre jobban lassuló és beszűkülő helyzetben most még sincs idő, s ösztönösen is az újratervezésen gondolkodsz. Gondolkodsz úgy, hogy nem tudod, hogy mit hoz a holnap, és meddig tart ez az állapot.
Alkalmazkodsz, és folyamatosan újratervezel a napi bejelentéseknek megfelelően. Érezve a helyzet szépségét és fájdalmát, úgy ahogyan Soma Mamagésa is megfogalmazta: “Olyan most, mintha egyszerre lenne karácsony és háború. Van egy ilyen háborús hangulat, hogy olyan sor állt a hentesnél Budakalászon, amilyet utoljára gyerekkoromban láttam, amikor a narancsot meg a banánt hozták…” Felsóhajtasz, hogy milyen jó volt eddig ennek a generációnak, köztük neked is, hogy csak a karácsonyi hangulat volt, de a háborús hangulat, s a kiszolgáltatottságnak ez a véglete ismeretlen maradt. Most ez megváltozott. Önmagában ez nem rossz, mert ez tanít meg arra, hogy mi az értékes és mi nem. Lehet az értékek értékéről beszélni, lehet róluk értekezni, de a szavak igazi jelentése csak a gyakorlatban lesz nyilvánvaló. Amikor a bőrödön érzed, hogy egy pillanat alatt felfordul a korábban ismert világ rendje, az tanít meg az igazi fontossági sorrendre, és többé nem lesz elpazarolt idő, kidobott ennivaló, tizedik ruha a szekrényben, vagy a megunt játék mellé egy újabb játék a szoba sarkába. Csak annyi, ami mindenből fontos és szükséges.
Ez a járvány mindenkinek nehéz. Nehéz az idősnek, mert a legveszélyeztetettebbek közé tartoznak. Nehéz a fiatalnak, mert hordozhatja és átadhatja a vírust, és meg is betegedhet. Nehéz mindenkinek, mert nem teheti azt, amit szokott. Nehéz azért is, mert a félelem mindenkit megkörnyékez válogatás nélkül. Nehéz, mert a túléléshez kevés az anyagi biztonság. De ezek a nehézségek éppen arra tanítanak, hogy szeressük és becsüljük meg egymást! Lássuk meg végre, hogy valóban az ember a legnagyobb érték!
Az idős édesanyámra gondolok, aki távol van tőlünk, és csendesen hordozza ezt a helyzetet. Nyughatatlan gyermekeimre nézek, akiknek még kevés a digitális tanrendben kapott feladatok sora, és többre vágynak, nemcsak feladatokra, hanem szabadságra. A férjemre nézek, aki velem együtt folyamatosan alkalmazkodik és újratervez, hogy a járvány nehéz időszakát a legkevesebb problémával átvészeljük. Csak annyit tudok mondani, hogy mindennél jobban szeretem családomat. A szeretet és ők a mindenem ebben a zűrzavarban. Van ugyan naponkénti bejelentés, melytől összeszorul a gyomrom. Bejelentés, hogy mi van/ mi lesz. Mégis a Szeretet az, ami valójában diktál, és meghatározza azt, hogy hogyan tovább.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése