2020. március 14., szombat

Nincs félelem


Izgatottan figyeltük a miniszterelnök úr péntek esti bejelentését. Érezhető volt a feszültség. A két általános iskolás korú gyermekem nem akart hinni a fülének. Nem, ők nem akarták az iskolák bezárását. Mély-lélegzetvételű csalódottság uralta el őket, mert a megszokott életük hirtelen egy másik kerékvágásba került. Nincs többé a meghatározott mindennapos menetrend, nincs osztálytárs, nincs barát, nincs edzés, nincs fellépés. Szinte semmi nincs, ami eddig cél adott a napoknak. Nincs semmi - igaz csak átmenetileg, amíg a járvány átvonul Európán és hazánkon is. 
Sok minden nincs. Valóban. Amit mi szülők is keserű szájízzel veszünk tudomásul, hisz annyi várt élmény lett egyszerre semmivé. De nem ez a legfontosabb, tudom, tudjuk. Hanem az, hogy a körülmények dacára nincs bennünk félelem. Nincs bennünk félelem a vírus miatt. Nem a nem tudás és a nem tudomásul vétel nyomán, mert naprakészek vagyunk mindannyian a vírus tüneteiről, terjedéséről, az áldozatokról, a gazdagsági károkról szóló hírekben. Tudomásul vesszük, elfogadjuk, és alkalmazkodunk a helyzethez. Ahogyan eddig is, úgy ezután is megteszünk mindent, amit tehetünk, hogy az egészségünket megőrizzük, és odafigyelünk a higiéniára. Vigyázunk egymásra a lehetőségeinkhez mérten. De van, ami túl van a lehetőségeinken. És ezen érdemes elgondolkodni e járvány idején is.
Most érthető módon a koronavírus van a figyelem középpontjában, de ma is van baleset vétlen áldozatokkal, van sokáig rejtőzködő gyógyíthatatlan betegség, van hirtelen elérkező agyvérzés, vagy infarktus - csakhogy a legáltalánosabbakat említsem, és vannak áldozatai az évek óta “jól ismert” influenzának is. Annyi minden elhozhatja annak az érzését, hogy nincs holnap, nincs tovább. Most mégis a koronavírus miatti pánik fokozza fel ezt, és pénteken, amikor a főváros utcáit róttam, az volt a benyomásom, mintha már tényleg itt lenne az apokalipszis.
       Azzal szembesültem, hogy az élelmiszer boltok, a drogériák, a gyógyszertárak tele voltak emberekkel, és teltek a kosarak, a polcok meg egyre üresebbek lettek. Mert talán az az érzés, hogy a kamrát többszörösére tölthetik meg élelmiszerrel, átmenetileg csillapítólag hat a lélekre. Az ember mégis tesz valamit a rossz ellen. Még ha a járvány terjedését nem is tudja megállítani. Én ekkor a két kisebb gyermekemmel voltam egészségügyi sétán, mert éppen egy szokásos betegségből voltak/vannak felépülőben, és erőnléti edzésnek kellett egy kis friss levegő. És örültünk a napfénynek, örültünk annak, hogy az arcunkba fúj a szél. A szomorkás hangulat mégis rám telepedett, mert a máskor nyüzsgő Kossuth téren alig volt néhány ember. Most nem botlottunk úton-útfélen bámészkodó turistákba, s ahogy a cukrászdák, és éttermek  átlátszó üvegfalain bepillantottam, láttam, hogy a korábban zsúfolt helyeken most alig van vendég. Olyan furcsa érzés volt, olyan idegen. Az élet most nem pezseg, hanem lassan csordogál.
      Lesétáltunk a Duna partra, majd vissza József Attila szobrához. A lányaim játszottak. A nagyobb volt az idegenvezető, a kicsi a turista, és vég nélkül folyt szó az Országházról, majd az 1848-as forradalomról. Mintha ők maguk önkéntelenül is pótolni akarták volna a természetes közeg hiányát. Mert máskor mindig ott van több turistacsoport idegenvezetőkkel, azután mindig ott vagyunk a március 15-i ünnepségen, ami értethető okokból most nem lesz megtartva. De nekik fontos, amit megszoktak. Én csak csodálattal figyeltem őket. Ám egyszer arra lettünk figyelmesek, hogy a Miniszterelnökség előtt újságírók csoportosulnak, közelebb mentünk. S hallottuk, hogy Gulyás Gergely miniszter úr bejelentette, hogy a miniszterelnök úr este a koronavírus kapcsán bejelentést tesz. Kicsit összeszorult a szívünk. A nagyobb lányom kérdezte is, hogy mi lesz? Be fogják zárni az iskolát? Annyit mondtam, hogy lehet, de várjuk meg az estét. S eljött az este.
    Izgatottság, majd csalódottság és szomorúság uralt el mindnyájunkat. Szembesültünk azzal, hogy az elkövetkező hetek, talán hónapok is más milyenek lesznek, mint amilyen eddig voltak, és lehet/lesz még ennél rosszabb. De a félelem mégsem lett úrrá rajtunk. És ami különösen is megérintett, hogy a 77 éves édesanyám még aznap este felhívott, és maga ajánlotta fel, hogy szívesen vigyáz a két iskoláskorú és az óvodás korú unokájára is, hogy nekünk szülőknek a munkavégzés továbbra is zökkenőmentes lehessen. Édesanyám a vírus által veszélyeztetett korosztályba tartozó nagymama nem fél, pedig tudja, hogy mi a nehézség, a veszély, az életveszély. Még van emlékképe a világháborúról, az 1956-os eseményekről, pláne a megtorlás időszakáról, tudja, hogy külső állami segítség nélkül, testvérével félárván maradva is fel lehetett nőni, osztatlan iskolában tanulni, majd dolgozni, átélni súlyos betegségeket, idejekorán elveszíteni a férjét. Édesanyám nem fél, aki máskülönben nagyon sokat aggódik, és félt minket. De ő is és mi is érezzük, hogy most nem a félelemnek, hanem a józanságnak van itt az ideje, aminek az értékét a Szeretet és az Összefogás adja. Mert csak így lehet túlélni a nehézségeket, s túl lenni ezen a járványon is!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése