A rózsaszál

Tavasszal mintha virágos kert lenne a világ. Varázslatos szín kavalkáddal, üde illattal bűvöl el a tulipán, a jácint, a gyöngyvirág. A mezőn pitypang hajt már neked, amott lángvirágot találsz. Színek, illatok mindenhol. Mintha varázslat volna, de nem az. Lelked kitárul, megnyílik, és kint a szabadban jól érzed magad. Csodálatos az élet – fakad fel belőled, és a szikrázó napfényben élvezed a pillanatot, ami most egészen a tied. Lélekben pillangó vagy, ki szállsz virágról virágra, könnyedén és szabadon.

            A sok virág között egyszer csak rózsára lelsz, amit most a legszebbnek érzel. Vöröslő szirmai a szerelemről dalolnak neked, színe és illata lángba borítja a szívedet. A rózsát nézve gondolataidba révedsz, és eszedbe jut egy verssor és egy régi történet. „Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;” (Vörösmarty Mihály) Nem hord, mert elég egy szál is belőle, hogy érezd a szívet szívvel összekötő olthatatlan szerelmet és szeretetet. Elhiszed azt, amit eleink mondtak, hogy a rózsa forrása maga az élet fája. Mintha az Édenkertben lennél, hol harmónia és változhatatlanság van.

            A pillanat örök, bár véget ér. De az érzés, mi a rózsa láttán a hatalmába kerít, mégis örökre a tied. Viszed, hordozod magaddal, és megtapasztalod, hogy a nyári perzselő napokban vagy a téli hideg kietlenségben is bimbót hoz, virágzik a szíved, lelked, mert van rózsád és lesz mindig. A szerelem, a szeretet örök, még ha olykor a tüskék megkarcolják is az ujjad, vér buggyan ki, de a virág megmarad, puha szirma és illata balzsam, gyógyír minden bajra.

            A rózsán virág és tövis, olyan ez, mint mikor az Ég és a Föld találkozik, a jó és a rossz viaskodik, de a jó a rossz fölé kerekedik. Mindig így van ez, csak nem látod olykor. Mert oly sok a tövis a világban. A gyűlölet, ami megszúr újra és újra. Az irigység, az őrület, ami sodorni akar a szeretet bíborvörös virágától egyre távolabb. Ám ha a tövisek helyett csak a virágra nézel, a dúsan vöröslő puha szirmokra, akkor simogató érintés öleli lelked, és a rózsa illata árad körülötted. A rózsáé, mi egykor ott volt Árpád-házi Erzsébet kosarában. Rózsa, mely ott kenyérből lett. Kenyérből, mit a szegényeknek vitt az éhínség és árvíz idején.

            Régi történet ez már, de mégis ismered, és eszedbe jut a rózsa és Erzsébet. Erzsébet, akiről ezt jegyezte fel egy ciszterci szerzetes: „e világ ködében úgy ragyogott föl, mint a hajnalcsillag.” E néhány szót valóban igaznak érzed. Mert Erzsébet alakja még több évszázad távlatából is ragyog, mint a hajnalcsillag. Talán a rózsák miatt, talán a szívében lakó önzetlen szeretet miatt. Hisz szívének teljességéből élt, lélegzett, és adta át magát Istennek és a férjének. Egyszerűen csak tette, amit a szíve diktált. Várának kamráit kiürítve, sokszor osztott ennivalót és pénzt a szegényeknek. Ispotályt létesített, leprást gondozott, gyermekágyas asszonyok ágyainál dolgozott. Dacolt az udvari etikettel, ha férjét hazavárta, elé lovagolt, kitörő örömmel és forró csókok kíséretében üdvözölte. Ez rosszallást váltott ki sokakban, még panaszt is emeltek ellene, amit a férje, türingiai Lajos ennyivel zárt rövidre. „Engedjétek csak jót tenni, hogy megtegye, amit Istenért tenni akar, és legyen elég nekünk, ha Wartburg és Neunburg várát nem adja el.” Lajos nagyon szerette és tisztelte a feleségét. Egy alkalommal, amikor Inselberg mellett ellovagolt, így fakadt fel: „Ha ez az egész hegy aranyból volna, akkor sem adnám oda érte az én Erzsébetemet.” Igazi szerelem, szeretet volt ez. A rózsaszálak találkozása.

            A rózsán van virág és tövis. De Erzsébet és Lajos csak a virágot látta, a tövisek ellenében is. Micsoda bíztatás és remény ez Neked, hogy a Jóra összpontosítsd szemed! A tövis mellett inkább a virágot lásd meg, így nyerve nemes célt, a nemes célhoz jó szívet!

1227-ben Erzsébet szívébe mégis tövis fúródott. Lajos a VI. keresztes hadjárat során megbetegedett és meghalt. Halálhírének megérkezésekor Erzsébet így kiáltott fel: „Jaj, Uram, most az egész világ meghalt számomra.” Ezután csak a ferences harmadrend szürke ruháját volt hajlandó magára ölteni. Az özvegyi örökségből ispotályt rendezett be Marburgban. Aszkézisben és önként vállalt szegénységben élt 1231-ben bekövetkező haláláig. A szeretet a szívéből nem múlt el. A tövis nem oltotta ki. Továbbra is „csak” boldoggá akarta tenni az embereket, miként a rózsaszál.

Tavasszal mintha az élet virágos kert lenne. Színek, illatok bűvölnek el. Ám nincsen szükséged mégsem sok virágra, csak egy bíborvörös rózsaszálra, hogy szeretetről daloljon a szíved, derű és boldogság honoljon Benned. Az élet igazi illata ez. Ha feltöltekezel vele, rózsaszállá leszel, a szeretet, a szerelem illatát árasztod szét, és minden lépésed olyan lesz, mint a virágszirmok selymes érintése.