Csillagok az éjszakában

Csillagok az éjszakában. Csillagok, oly tiszta a fényük. Parányinak látszanak, de mégis észreveszed őket. Érzed, tudod, lehet bármilyen sötét az éjszaka, a fény mégis, mégis megmarad. Kint ülsz, a csillagos égbolt van csak feletted, és pihen a lelked. Nem létezik semmi más, csak a csillagok az éjszakában és Te. 

A pillanat hosszúra nyúlik, örök. Mintha sohasem érne véget. Hátad mögött van minden, szabadon lélegzel, és csak a csillagokat látja a szemed. A csillagokat, amelyek rendületlenül világítanak bármilyen sötét is legyen. 

Úgy érzed, hogy Te magad is egy csillag vagy, kinek a fénye látszik az éjszakában. Egészen apró, ki ugyanúgy mint a többi csillag, csak világítasz. Csak világítasz. Megteszed, ami rajtad múlik. Nem hasonulsz az éjszakával.

Világítani a sötétben, úgy tűnik, mintha természetes lenne. Az is, mert minden éjszaka és az életed erről mesél Neked. A fény és a sötétség találkozik fent és lent is, s a sötétség mintha minden fényt kiszorítana a horizontról, mintha nem maradna más csak homály és árny. Mintha, mert milliónyi csillag szikrázik mégis, s lehet, hogy a csillagok a sötétséget nem oszlatják szét, de jelenlétükkel üzenik, hogy a fény örök, nem lehet megsemmisíteni. A belsőből támadó ragyogás legyőzhetetlen, és van saját fény is, ami nem visszavert, nem kölcsönzött. De a csillag nem is lehetne csillag másként, mert ha nem lenne saját fénye, az éjszaka sötétre festené. Az életben mégis mily sokan megpróbálkoznak azzal, hogy úgy tesznek, mintha saját fényük volna - jósággal, szeretettel, hűséggel és egyenességgel telve. Egészen addig, míg  el nem jön az éjszaka. Ekkor kiderül, ki az, akinek saját fénye van, s ki az, aki könnyedén hasonul az éjszakával. Hasonul az éjszakával, s megüresedik a szó, amit magáról mondott, mert sem emberséget, sem a szeretet sugarát nem képes felmutatni, csak a hamisság üressége tátong, és a becstelenség fekete pora szóródik szét. S ezek azok, akik sötétre festik az eget.

Az éjszakai égbolt fekete, mert nincsen napfény, ami szétszóródhatna. Ám eljön ilyenkor a pillanat, hogy a Nap helyét  a csillagok vegyék át. Ugyanúgy, mint az életben. Ha bealkonyul minden, a csillag/csillagok ideje következik el, hogy a fény ne múlhasson el. A csillagemberek ideje, kik fényt hoznak oda, hol már sötét és kietlen minden, hol a szeretetből, az egyetértésből,  a megértésből és a tisztességből egyre kevesebb van, és a közömbösség, vagy ami még rosszabb, az ártó szándék sokasodik meg. Ám a csillagemberekben megnyilatkozik, hogy van fény az éjszakában, a szeretet szabadon áramlik. Azon kapod Magad, hogy még az éj sötétjét is olyan ragyogónak látod, mint a nappalt. Mert az éjszakában tisztább és csillogóbb a fény, s mindenki annak látszik, ami valójában. A belső teljesen leplezetlen, akár csillagfényt hordoz, akár a sötétség a lételeme.

A csillagok a valóságra fényt derítenek. Kiderül minden. Beléd hasít az érzés, hogy lélekben mennyivel szegényebb lennél, ha nem tekinthetnél fel az éj sötétjében a csillagokra, és nem érinthetne meg egyszerű, tiszta és természetes fényük. A csillagok az éjszakában az élet kilátása, mely minden estével feletted van, és nem kell mást tenned, csak kimenned a szabadba, és felemelni a fejed, megnyitni a fény előtt a szemed és a szíved! 

Nézed a csillagokat, amit sötétség fon körbe. A feketeség, ami azért van, hogy fény még intenzívebben ragyoghasson, és megragadjon Téged. A csillagokban megcsillan a múlt varázsának a fénye, és az is, amit a jelen sejtelmes sugárral fon körbe. Ám igazán ragyogni a csillagokban az álmaidat látod. Az álmaidat, amelyekben rendületlen hiszel, ezen nem változtat semmi. Nem. Mert a lélek lángolása olyan mint a csillag fénye, amelyen nem fog az idő múlása, sem a sötétség árnya. A lélek, mint a csillag, csak világít. Bár valami mégis megváltozott. Az, ahogyan már az álmaidra gondolsz. Régen az álmaid érkezését a kelő Nappal azonosítottad, és azok beteljesedését a fénylő Napban láttad, ahol nincsen és nem lehet éjszaka. Ma már érted, hogy az álmok valósággá válása hömpölygő fényár ugyan, de az éjszaka múlhatatlan kísérője a fényárnak. Mert a jó mellett mindig ott van rossz. Van fény, de mindig nyomában jár a sötétség. Ám az éjszaka mégsem képes a fényt legyőzni. Sőt, ennek az ellenkezője történik. Mert a sötétséget megtöri az égbolton lévő csillag/csillagok fénye. 
     A csillagok világítanak.  Ahogyan Te is. Fénylik a szíved, a lelked, mintha le akarnád győzni az éjszakát, és elhinnéd, hogy a csillagok sugarai nappali fényt hozhatnak, és nem lesz többé már sötétség és homály. Kedves gondolat, ami elérhetetlen. Tudod azonban, hogy azzal, hogy csillagként világítasz, már le is győzted a sötétséget, hisz csak körülötted van sötét, nem Benned. Ez a legnagyobb dolog, hogy a fényt megőrizted, és nem oltotta ki azt a sötétség ereje. Maradj csillag továbbra is, rendületlen! Mutasd meg, hogy nem kényszer az éj feketeségének egy darabjává válni, lehet ragyogni! Ha sötét éjként feszül a világ, Te az égbolt fekete vásznán tiszta és egyszerű fénnyel csillagot rajzolsz a Lelked erejével.