Ábrahám

A hit és az imádság stresszoldó hatása...

III. Ábrahám

„Az Úr ezt mondta Abrámnak: Menj el földedről, rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok neked! Nagy néppé teszlek, és megáldalak, naggyá teszem nevedet, és áldás leszel. Megáldom a téged áldókat, s megátkozom a téged gyalázókat. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.” (1Mózes 12,1-3)

            A Biblia egyik, széles és nem vallásos körökben is ismert példája Ábrahám. Ábrahám, aki igazhitű ember volt, s áthatotta életét az Istennel való párbeszéd. Ez az áldott kommunikáció jó és rossz időkben egyaránt megmaradt.

            Az első stresszhelyzetnek mondott szituáció: Isten elhívta őt az otthonából, Háránból az ígéret földje felé. Ez egy váratlan hívás volt, ami egyet jelentett az addigi életének a felszámolásával. El kellett hagyni az otthont, amit ismert. A földet, ami az övé volt. A barátait, akiket szeretett. Egy teljesen új kezdet nyitánya volt ez. Az új és ismeretlen előtt állt - mely emberileg riasztó és félelmetes lehetett. Egy új közegben újra fel kellett építenie a saját és a családja életét.

            Mi volt erre Ábrahám reakciója? Először is megszólítható volt, nyitott. Figyelt arra, amit Isten mondott neki. Nem fordított hátat, nem szakította félbe Istent. Nem kérdezett vissza, hogy miért akarod ezt Urat? Semmi olyat nem tett, amit mi lehet, hogy mi megtettünk volna a féltve őrzött biztonságért és kiszámíthatóságért. Nem kért biztosítékokat, sem magyarázatot. Ebben a nehéz pillanatban nem hátra, hanem előre tekintett és meghajtotta a fejét alázattal.

Szinte felfoghatatlan ez a hozzáállás. Mert mi emberek - különösen, ha már felépítünk valamit, elérünk egy egisztenciát az életben - a régit őrizzük és védelmezzük, és gyakran beleesünk abba a hibába, hogy hátratekintünk. A hátratekintés azonban megakadályozza, hogy előre nézzünk, és újat hozzunk létre. 

       Ábrahám bizonnyal becsülte azt, amije volt, amit elért. De nem értékelte túl. A legnagyobb érték számára Isten volt és az Ő hívása. A Benne való feltétlen bizalom magyarázza meg, hogy elengedi a múltat és előre néz. Nem a régi életének bizontoságán mereng, mert a biztonság és megbízhatóság nem az, amit elért, nem a körülményei, hanem Isten maga. Vállalja a kockázatot, a hit kockázatát, ami viszontagságokkal terhes, s bátorságot, merészséget kíván.

            Milyen erőt adó példa ez! Milyen erőt adó nekünk embereknek, akik sokszor félünk és kétségeskedünk a jövőt illetően. S csak saját otthonunkban érezzük igazán felszabadultnak magunkat, vagy abban a városban, ahol élünk, mert azt jól ismerjük. Közülünk talán kevesen lennének képesek arra, hogy feladják megszokott életük berendezkedését valami újért. Pedig valami új mindig érkezik a mi életünkbe, lehet, hogy nem a költözés képében, de vannak olyan traumák, amelyek fel- és kifordítanak mindent: például egy súlyos betegség, egy haláleset, a munkahely megváltozása vagy elveszítése, egy közösségtől való elszakadás, a gyermekek felnövekedése és önállósulása. Ezeket érzelmi szinten veszteségként, negatívumként éljük meg, és nehezen tudjuk feldolgozni, lelki erőt kíván a változáshoz való alkalmazkodás. A hívő embernek azonban van ehhez ereje, egyszerűen azért, mert a változó körülményekben Isten marad a biztos pont, és képes az előre tekintésre. Ahogyan Jakab apostol írja az újszövetségben: „minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása.” (Jakab 1,17)

            Ábrahám életében a második stresszhelyzetnek mondott körülmény Isten ígéretében rejlett: „nagy néppé teszlek.” (1Mózes 12,2) Ez hosszasan hordozott lelki tehertétellé lett mind Ábrahám, mind pedig felesége, Sára számára. Ugyanis ahhoz, hogy nagy néppé legyen, a vérségen alapuló származás fennmaradjon, szükséges legalább egy utód születése. Mi történt? Teltek a hónapok, az évek, az évtizedek, és nem született gyermekük, nem akart beteljesedni az Úr ígérete. Különös módon Ábrahám állhatatosan, türelmesen viselte, ám felesége annál kevésbé. A korban ugyanis szégyennek számított, ha valakinek nem született gyermeke. Átmeneti megoldásként Ábrahámnak a szolgálótól, Hágártól született fiát Izmaelt, a magáénak fogadta, mert a lelki szorongását enyhíteni kellett. Bizony a ma élő emberek életét hány és hány esetben a pótmegoldás díszíti. Valami nem jön el, valamit nem sikerül elérni, amit nagyon akarunk, így vagy úgy megoldjuk. A gyermekszülés pedig nem olyan dolog ma sem, ami pusztán a mi akaratunktól függ. A tudomány ma is számtalanszor fogalmaz úgy, hogy ismeretlen eredetű meddőségről van szó. Orvosilag minden rendben, de sem természetes úton, sem orvosi beavatkozás által nem születik meg a várva várt gyermek. Vannak dolgok, amelyek felettünk állnak. A gyermekszületés bizonnyal is. Csak áhítattal és csodálattal vehetjük körül, ha van áldás, tudomásul meg azt, ha nincsen.

            Isten nem siet és nem késik, hogy segítsen. Csak a hit bizalma és türelme kell Isten felé. Jusson eszünkbe Pál apostol szava: „Mert nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.”(2Timóteus 1,7) Az erő, a szeretet és a józanság a miénk lehet, csak kérni kell imádságban, az Istennel való beszélgetés áldott alkalmán. S egyszerre meg fogjuk tapasztalni, hogy lassan és csendesen formálódik bennünk a türelem.

            Huszonöt év várakozás után azonban megszületett Ábrahám és Sára fia, Izsák. Isten beteljesítette az ígéretét, mert e nemzetségből később megszületett Jézus. Ábrahám állhatatossága és hite nyomán áldás fakadt, mert Jézus Krisztus, aki a világ megváltója, mindannyiunké, akik hiszünk Benne. Nem egy népé, nem csak egy közösségé, hanem mindenkié, aki elfogadja Krisztus, és Rábízza életét. Ábrahám döntése így van hatással a mi életünkre, több ezer évet átívelve. Ez arra eszméltethet minket, hogy Istennek rajtunk keresztül másokra is van gondja is. Nem mindegy, hogy miképpen fogadjuk a minket ért eseményeket, mert az kihat a jövőre és meghatároz másokat is. 

         A veszély abban rejlik, hogy az ember hajlmos csak a jelenre és önmagára nézni, és ebből a nézőpontból dönt és cselekszik. Holott a jövő közel van hozzánk, és bármennyire is önmagára néz az ember, szavai, tettei hatással vannak a vele közösségben élőkre. Illuzió az "én" mindenekfölöttisége, és sok gyötrelemmel jár, ha az ember ezt követi. A valóság a "mi"-ben lüktet. A "mi"-ben, ahol helyet a másik ember, a közösség, aminek a részei vagyunk és Isten. Ha a "mi" a közegünk, akkor Ábrahámhoz hasonlóan lesz bennünk türelem és alázat, és eljön az idő, amikor megtapasztaljuk, hogy áldássá lehetünk, Isten szeretetének a közvetítőivé válhatunk. 

            Ábrahám életében a harmadiknak mondott komoly stresszhelyzet az volt, amikor Isten ezt mondta neki. „Fogd a fiadat, a te egyetlenedet, akit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijjá földjére, és áldozd fel ott égőáldozatul az egyik hegyen, amelyet majd megmondok neked!” (1Mózes 22,2) Ábrahám maga mellé vett két szolgát, fát hasogatott és fiával elindult arra a helyre, amit Isten mondott neki, hogy megtegye, amit Isten mondott neki. Megdöbbentő ez a reakció! Feláldozná még a fiát is? Nem szerette eléggé gyermekét? Nem kételkedett abban, hogy a nagy nép ígérete így már sohasem fog megvalósulni? Lehet, hogy ezek a kérdések ott cikáztak benne is, de az Istenben való hite és bizalma ennél erősebb volt. Nem érezte magát elég nagynak ahhoz, hogy megkérdőjelezze Isten kérését. Lehet, hogy nem értette, de elfogadta, hogy nem értheti. Fájdalmas volt számára, de Isten szeretetében mégis vigaszt talált. Bár szerette, nagyon szerette fiát, de Istentől való ajándékként tekintett rá. Ha elfogadta az áldást, el kell fogadnia ezt is. Élete Isten kezében van. Hamarosan kiderült, hogy Isten nem akart emberáldozatot, nem akarta Izsákot elvenni, mindösszesen csak Ábrahám hitének valódiságáról kívánt meggyőződni. De ez csak az adott pillanatban derülhetett ki. Így gondoljuk végig a minket érő veszteségeket, vagy a veszteségek kilátását. Mert van, hogy tisztában vagyunk azzal már előre, hogy valamitől vagy valakitől meg kell válnunk végérvényesen. El tudjuk-e engedni azt, ami fontos, ami eddig a legnagyobb értéket képviselte az életünkben? Hitünk hogyan vizsgázik az ilyen helyzetekben? Kiderül, hogy ki a legfontosabb, mi jelenti a legtöbbet. Életünk választási helyzetében hova tesszük az x-et? Van-e erőnk Istent választani?

            Vannak az életünkben stresszhelyzetek, negatív ingerek, melyekre válaszolnunk kell. Rossz választ adni: csüggedni, dühösnek lenni, lázadni, talán magától megy. Jó válaszokat megfogalmazni, bízni és remélni, türelmesnek lenni már sokkal nehezebb. Ezt tanulni kell Istentől, ebben növekedni Isten Szentlelke által. A változó világban nehézségekkel és küzdelmekkel találkozva azonban egyetlen egy dolog bizonyosak lehetünk: Isten mellettünk áll és vigyáz reánk. Ahogyan az Ige mondja: „Megáldja azokat, akik téged áldanak és megátkozza azokat, akik téged átkoznak,” (1Mózes 12,3), mert minden nehézséged közepette is az övé vagy. Nem a tied az életed, hanem az Úré. Ő majd átkozza azokat, akik téged átkoznak, ezzel nem kell foglalkoznod. Ha így cselekszünk, akkor az élet negatívumaira adott válaszunk mentes lesz az agressziótól, a bántástól. A nehézségeket nem indulattal, hanem szeretettel győzzük le. Ne feledjük: életünk végső sorsa nem az emberek kezében van, hanem Isten kezében!