Mintha semmi sem történt volna

Mintha semmi sem történt volna, az élet könnyen visszatér a megszokott kerékvágásba. A Duna partján emberek sétálnak, és a csendes sodrású folyón ott vannak a hajók. Mintha semmi történt volna, és nem lett volna szívbemarkoló tragédia.

Nyugodt este van. Fúj a szél, kellemes az érintése, de bennem mégis keserédes az íz. Szeretnék oly önfeledt lenni a Duna partján a folyót csodálva, mint korábban. Szeretném, hogy az érzéseim visszatérjenek a megszokott kerékvágásba. Hisz ez lenne a természetes. De nem megy. Gondolataimban azon töprengek, milyen kiszámíthatatlanul eljön a tragédia, és elveszi a következő lélegzetet.

Mintha megállt volna felettem az idő, és oly felfoghatatlan az élet újbóli természetes ritmusa. Kívülről szemlélve mondhatná az ember, hogy sok tragédia történik naponként, melyeknél nem időzhet sokáig a szív. Látja, átérzi, azután minden a feledés homályába vész. Majd jön az újabb tragédia, vagy tragédiák sora, és lehet, hogy az ember már csak látja, megrendül, és megy tovább, mert az életet folytatni kell.

Más helyzet akkor, amikor a tragédiában személyes az érintettség, a fájdalmat ekkor már nehéz legyőzni. Kívülről lehet, hogy úgy látszik, hogy az ember képes arra, hogy megmutassa, mintha semmi történt volna vele, de belül a fájdalom sebe sokáig eleven, és erő kell, hogy az ember az életet úgy folytassa, ahogyan kell. 

Mintha semmi sem történt volna -  Vajon a közömbösség vagy a hatalmas lelki erő sajátja? Mindkettőé. De nem egyszerre. Az egyik ember megrendítően közömbös, ha nem róla van szó. A másik ember azonban együttérző akkor is, ha a tragédián kívül van. Ha pedig benne van, akkor erővel végzi a maga feladatait, mintha semmi sem történt volna. Pedig történt, és összetört szívének szilánkjainak éles fájdalmában a szebb jövő ígérete felé fordul. Lépésről lépésre újra építi életét és álmait. Az vezeti, hogy az élete visszatérjen a megszokott kerékvágásba, hol nincsen nagy gond, csak csekély, amelyen könnyeden átlép. 
       A tragédia az ember életében felfoghatatlan mélység, amihez elég egy pillanat. A mélység mázsás súllyal nyomja az embert, és örökkévalóságnak tűnik minden perc benne. De tudod, hogy innen csak feljebb juthatsz, ha van bátorságod és igazi elszánásod. Ha akarod. Ha teszed, amit kell. A lehetetlenséggel és a tehetetlenséggel nem számolsz, mert a lehetőség benned van. Az erő átjárja a szíved és a lelked, és lassanként jutsz előre. Mert úgy élsz, úgy dolgozol, mintha semmi történt volna. Pedig történt, ám a tragédiában ösztönzést kaptál az újbóli, a sokadszori nekirugaszkodásra.