A történet kezdete

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy királyfi, Klétus az Azúrkék-tenger partján egy csodálatos gyémánt palotában. A királyfi messze földön híres volt a gazdagságáról, és arról, hogy nagyon szerette országának a polgárait. Akármilyen szegény koldus kopogtatott is gyémánt palotájának az ajtaján, beengedte, meghallgatta, jó tanáccsal és egy erszény gyémánttal ajándékozta meg. Ahogy teltek, múltak az évek már nem volt egyetlen egy koldus, egyetlenegy szegény ember sem volt a birodalmában. Mert nem csak egy teli erszényt adott, hanem jó tanácsot is, hogy ki mihez fogjon, hogy a szerencséjét megtalálja. A szerencse pedig nem a semmiből született, hanem a szorgalmas munka ajándékaként.

Klétus egyszer egy éjszaka különös álmot látott. Egy barnahajú tündér szállt le hozzá, megcsókolta, a szemébe nézett, és azt mondta neki:

- Sok emberen segítettél, sokakat tettél gazdaggá és boldoggá. Most rajtad a sor! Meg kell találnod az igazi boldogságot! Indulj el, és ne állj meg addig, amíg nem találod!

A királyfi reggel, amikor felébredt, nem tudta, hogy álmodott-e vagy mindez valóság volt. Ám a tündér minden egyes szava ott motoszkált benne, és azon gondolkozott, hogy mit is jelent a boldogság, amiről a barnahajú tündér beszélt neki. Hiszen megvolt mindene, csodálatos palotája, a polgárainak a szeretete és megbecsülése, és azt tehette, amit akart.

Teltek a napok és a hetek, és még mindig azon gondolkozott, hogy mit jelent boldognak lenni. Közben elérkezett a harmincadik születésnapja, melynek alkalmából hetedhét országra szóló bált rendezett.

- Isten éltesse a királyt! Tartsa meg egészségben és bölcsességben - kiáltotta a vendégsereg, amikor a királyfi   e jeles napon belépett a bálterembe. Az öröm, mint finom szellő járt át mindent. A királyfi mégis a hiány érzésével küzdött, és egy csendes menedéket keresett. Kiment a palota melletti fűzfaligetbe.

- Olyan szép, olyan zöld, olyan élettel teli - sóhajtott. Szerette a túlburjánzó természetet, különösen is a fűzfák lombjait. A fűzfa hatalmas és mégis törékeny, felfelé tekint, de mégis lehajlik minden ága, és az apró levelei fátyolként borulnak le. A szomorúság és az öröm különös elegye kavarodott benne. Mindene megvolt, de mégsem volt semmije. 

- Mitől lehetnék boldog? - fakadt fel belőle a keserű kérdés. Egyedül volt, egészen egyedül. Oly távolinak tűnt a báli muzsika és forgatag. Emlékeiben kutatott, édesapjára és édesanyjára gondolt. A pajkos gyermekkorára, az édesapjával való izgalmas vadászatokra, a közös beszélgetéseikre, melyek mindig előrébb vezették a bölcsességben. Megelevenedtek előtte az édesanyjával töltött esték, mikor a régmúltból történeteket mesélt neki, és finom simogatással álomba ringatta. Úgy érezte, mintha a múltja csak álom lett volna, ami most nincs sehol, de a fűzfák ölelésében újra álmodja, és a jelenbe kívánja a boldog pillanatokat.

A fűzfák aláhajló ágainak zuhatagában ült, ami most egy saját világot adott. Ez csak az övé volt, s nem fonta körbe pompa, csak az egyszerű szeretet lángolása.

Egy nagy sóhaj után, keserédes mosollyal visszatért a báli forgatagba, mert várta az ünneplő sokaság, és a bál elengedhetetlen csúcspontja, a tűzijáték.

Klétus a balkonon ünnepelt, és nézte az óriási csillagszórókként villanó fényeket, de a szíve még a fűzfaliget csendjét őrizte. És az igazi boldogság iránti vágy fakadt fel a szívében. Az ünnepi fények játéka után a királyfi és az ünneplő sokaság is nyugovóra tért. Ám az éjszaka most rövid volt Klétus számára. Mert a hajnali Nappal ébredt, és  nem sok időt hagyott. Máris vándorbotot fogott, hogy megtalálja a boldogságot.
     A története pedig ezzel vette kezdetét, ahogyan te a történeted is akkor kezdődik el, amikor bátorsággal útnak indulsz, hogy megtaláld a boldogságot. Azt, ami elmúlt, de vágysz rá, hogy az otthonosság melegsége újra átjárjon. A történeted kezdete, amikor a kincsek helyett a boldogságot kezded keresni, és úttalan utakon mész előre érte, hogy az ismeretlen táj küzdelmei között a boldogság igaz érzése legyen a tied.