A szerelem

"Szerelem a szerelem,

Amely hőfokot más hőfok szerint nyer

Vagy ár-apályt játszik készségesen?

Ó, nem; az örök fárosz maga ő,

nézi a vihart, s nem ing semmi vészben;

minden vándor hajók csillaga ő,

magasságát mérhetik, erejét nem.

A szerelem nem az idő bolondja,

bár romlás rabja arc és rózsa-ajk,

szerelmet nem merít ki hét vagy óra,

ítéletnapig szilárdan kitart.

Ha tévedek, s én is hűtlen leszek,

sose írtam s szív sose szeretett."

                                                                                             (William Shakespeare)

A szerelem oly boldogság, melyhez fogható nincsen. Mintha fent a magasban a szálló felhőkön táncolnál, hol ragyog a Nap. Táncolsz. Táncolsz önfeledten azzal, aki a szíved közepén van, kiről, tudod, érzed, hogy Isten Neked alkotta, teremtette. Mosolytól sugárzik az arcod, szemedben Kedvesed alakja csillog - ki fogja lágyan érintve a kezed, s átadod Neki magad egészen. Mintha a képzelet játszana csak Veled, pedig valóság ez. Valóságos szerelem.

       Hirtelen megállsz, s lehajtod a fejed. Mert e kép az elmúlt idő emléke csupán, és keservesen felsóhajtasz, bárcsak újra táncolhatnál. Táncolhatnál azzal, ki a szíved közepe, alapja és megérkezése.

      Az idő árnya bomlik most Rád, hisz lent vagy a földön, hol sötét, kietlen és rideg a táj, s a homályban csak olykor csillan meg előtted egy fénysugár, mi eléd hozza sírba szálló boldogságod egykori ragyogását.

      Kérdezed, hol van most a tánc édes ritmusa és a szívből szóló ének varázslatos dallama? Nincsen máshol, csak egy röpke pillanatban, mely jön, majd tovaszalad, és nem marad más csak a szürkeség, a magány és az egyedüllét. De Te a szürkeségben, a magányban és az egyedüllét valóságában a tovaszálló pillanat varázsának a foglya vagy. A pillanat, mit ajándéka kapsz, rabul ejt, hisz szerelmesen ölel, simogat Kedvesed pillantásában, melynek fókuszpontjában Te vagy. Ahogy a tekintetetek egymásba ér, felfakad megannyi kedves emlék: szeretet, szenvedély, hűség és az odaadás maga.

      Szerelem. A mennynek egy darabja. S mert Égből való, fárosszá lesz a földön, mi irányt ad a viharban és vészben. Fárosszá, hisz az igaz szív igaz szerelmében erő, rendíthetetlenség és fény van. Fény, mely vezet akkor is, ha elsodor titeket egymástól az ár, ha nem tudjátok egymás kezét sem megfogni már, mert a távolságot szakadékká mélyítette a világ. Szakadékká, melyen hidat építeni nem lehet. Nem lehet, mert széles és mélységes. A mélységből hatalmas hullámok csapnak fel, hogy kioltsák az életet és a lelket Bennetek.

     Már-már csüggednél, de csoda történik. A pillanat - mi tovaszálló, Tied és a Szerelmedé - hidat épít. Szeretetből téglát égetsz, és rakosgatod őket - Te és a Szerelmed. Dacolva a mélységgel, nem törődve azzal, hogy csuromvizesek vagytok mindketten, és a kiálló szikladarabok csaknem halálra sebeznek. Kívül vérzik már mindenetek, de belül a szívetek sebezhetetlen: ragyog benne a szerelem.

     Remeg a lábad a mélység felett, de nem törődsz vele. Mert igenis a tudat határozza meg a létet. Ez lüktet csak Benned. Ha felcserélnéd e kettőt, elvesznél, nem lenne hídépítés és a ködbe veszne az Ég.

     A szerelem teljesen átjár. A pillanat - mely a Tied és a Szerelmedé, mely röpke és tovaszálló, mégis hidat épít. Hidat szeretetből. Hisz úrrá kell lenni a távolságon és az időn. Az időn, ami kegyetlen. Hisz az idő, amit egymás nélkül töltetek, végtelennek látszik és szíveteket szorítja. Elhordozhatatlan - mondod Te, Ő és a gyermekeitek. A gyermekeitek, kiket a hiány földre kényszerített és összetört teljesen. S Te a szeretet erejével próbálod Bennük tartani a lelket, hogy a szeretet ereje, a fárosz fénye őket is hídépítővé tegye.

      Tudod, hogy a szeretet örök. Azt is a szívedbe vésted, hogy "szerelmet nem merít ki hét vagy óra, ítéletnapig szilárdan kitart." Kitart, mert a szerelem szeret. A szerelem titka az igaz szeretet. A vész, a vihar, a fájdalom fedte fel Előtted.

     Nincsen más, csak a szeretet, melynek erejével küzdhetsz. Kevésnek tűnik, pedig a legtöbb, mit Isten adhatott Neked/Nektek.