Nyári napsütés. Forró idő. Egy anya három gyerekkel. Három
gyerekkel utazik villamoson és buszon. Már magában is izzasztó a helyzet, a
forróság nélkül. Akinek több gyermeke van, érti és érzi ennek a valóságát. Ám
ennek valósága most mély. Mert Apa hiányzik. Hiányzik. Nem tudja megfogni
gyermekei kezét. Pedig Budára vezet az út, a hegyek felé, oda, ahova csak
Apával együtt lehet menni.
Az anya leszáll a buszról a három gyerekkel, és indul
felfelé. A legkisebb, a szőke göndörfürtös égkék szemű kislány felkiált: - A mi
Apukánkkal itt voltunk! – s csillog, ragyog a szeme. Egy pillanatra. Egy
pillanatra, míg felidézi édesapja alakját, mi nem is oly régen még mellette
volt. Majd újra szól: - Most Te vagy a mi Apukánk! Apa gyere! – s folytatódik
az út. Az anya apává változott. Mily csodára képes a gyermeki képzelet,
felülírja a természeti törvényeket - de csak képzeletben. Mert Apa nincsen ott,
nem lehet. De a képzeletben a vágy, az álom nem ismer határt.
A négyéves, göndörfürtös kislány kapaszkodik. Kapaszkodik
fel a hegyen. Kapaszkodik, hogy biztos pontot találjon, míg felér a hegytetőre,
s kitart az elhatározása mellett. – Apa gyere! Apa fogd a kezem! – az anya
szíve összeszorul, és nem tud mást tenni, csak befelé nyelni a könnyeit. S kíséri a szó, mit göndörfürtös gyermeke egyre csak mond.
A kislányom Apának szólított - szorítja lelkét ez a béklyó, s szaladna Érte, hogy visszahozza, hogy a göndörfürtös kislánya életét bearanyozza. Szaladna lélekszakadva hegyen és völgyön át, de tudja belül, hogy most nem segíthet, nincsen hatalma rá. Nem tudja visszaadni, bármennyire is akarná.
A kislányom Apának szólított - szorítja lelkét ez a béklyó, s szaladna Érte, hogy visszahozza, hogy a göndörfürtös kislánya életét bearanyozza. Szaladna lélekszakadva hegyen és völgyön át, de tudja belül, hogy most nem segíthet, nincsen hatalma rá. Nem tudja visszaadni, bármennyire is akarná.
Az anya csendben megy a négyéves kislánya mellett. Fogja a
kezét. A kérésnek enged, hisz a kényszer szülte, hogy anya és apa legyen
egyszemélyben. Az arcán megjelenik mégiscsak egy könnycsepp. Hisz belül a szív
zakatol, lüktet, sőt sír, zokog éj éjt és nap napot követve.
A kislány felnéz édesanyjára. Áhítat van égkék szemében,
csodálat és szeretet. – Ne sírj! Ne sírj Anya! Emeld fel a fejed!
Megtört a jég. Anya újra anya. S közben az úti célnál
vannak. Az úti célnál Apa nélkül.
Ismerős a táj, és mégis minden olyan más. Szokatlan, idegen
és még a nyári forróságban is hideg. Mert Apa nincs, Apa nem lehet jelen.
Mintha az élet nem is élet volna, csupán az árnyéka saját magának, hol kicsiny
és nagy keresi a helyét, de nem találja.
-Mikor jön haza a mi Apukánk? – kérdezi a négyéves,
göndörfürtös. Az anya egy pillanatra megáll, és nem mond mást, csak annyit, mit
mindig is szokott: - Nemsokára. Egy picit dolgozik. Picit. Egészen picit még. –
Ám tudja ő is és a kislány is, hogy pici az most sok. Túl sok, mit a gyermeki
lélek és a sóvárgó szív kibír, megért és felfog. Mégis pici időről beszél az
anya és a gyermek, mert a remény tartja még életben őket. A remény, mi nem
múlhat el, míg dobban a szív, míg csörgedez a vér az erekben, míg a Nap felkel.
A remény, hogy végre minden a helyére kerülhet: Anya csak Anya lehet, és nem
kell Apának lennie.
„A mi Apukánk” – keserédes mondat, mely újra és újra
megszólal, idézve a múltat, és vágyva a jobb jövő felé, hol Apa is sétál a
családjával a budai hegyek felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése