Elment egy barát...

"A szeretet soha el nem fogy” (1Korinthus 13,8a)

Elment egy barát, visszatért az Úrhoz. Barát, aki idén a 76. esztendejében járt. Elment egy barát, akiről egyetlenegy szó jut eszembe: a szeretet. A szeretet, ami soha el nem fogy. Most sem. Pedig Ő elment, jeges űrt hagyva maga mögött, pótolhatatlan hiányt. Mégis, amikor Reá gondolok, csak a szeretet melegsége jár át, mintha egy puha, meleg takaróba burkolóznék. Az Ő lelke, szíve olyan volt, mint egy puha, meleg takaró, ami óv, véd, magához ölel, egyszerűen csak szeret. Egyszerűen csak szeret őszintén, egyenesen és igaz módon. Ahol a szó az volt mindig, aminek kimondta, s mégsem volt éle, csak simogatása és fénylő sugárzása. Ahol volt elkötelezés és rendíthetetlen hit a JóIstenben. Tudta mindig, hogy Kihez és hova tartozik. Fölfelé tekintett, még akkor is, ha göröngyössé vált az út a lába alatt, ha voltak nehézségei, szenvedései. De mégsem ezekről beszélt, hanem előre tekintve meglátta a rosszban a jót. A reménytelenségnek sohasem adta át magát – pedig oly sok ember tehette volna ezt a helyében. De Ő nem. Erős lelke fénylett, és fénylik most is. Mert a halállal nem múlik el az, ami Ő volt. Itt van a szívemben, a lelkemben. Szinte hallom a hangját, a szavait. Látom szemének sugarát, tekintetének csillogását. Érzem keze érintésének melegségét. Átjár a szeretet, mit Tőle mindig is kaptam, és kapott az, aki Hozzá fordult.

Csodálatos érzés volt Vele lenni. Az ember lelke feltöltődött, hisz a szeretet melegségén át a bölcsességgel is találkozott. A bölcsességgel, melyben kitapintható volt a jó és a rossz közötti megkülönböztetni tudás Isten Lelkének vezetésében. Józanság, türelem, tisztánlátás, a megfelelő időben a megfelelő helyen mondott szó jellemezte Őt. S szívből fakadó, őszinte kedvesség, áldozathozatallal. Érdekes most ezt a szót használni, mert Ő az áldozathozatalra nem tekintett áldozathozatalként. Természetesnek vette, hogy segít, hogy részt vállal egy-egy feladatban, egy-egy szolgálati területen – akár a családról, akár a barátairól volt szó, akár arról a közösségről, melyhez a hite, a szíve kötötte Őt.

       Meggyőződéssel élt. Hittel. Tudta, érezte, megmutatta, hogy az Isten és a felebaráti iránti szeretet megélése a legfontosabb. Miközben írok, előttem van csillogó szeme. De sokszor láttam, mikor együtt voltam Vele, mikor az anyai szív örömével beszélt a lányáról, az unokáiról, mikor a dédunokáiról mesélt, arról a csodáról, melyet az életébe hoztak, és Ő ment hozzájuk, segített, mintha nem is dédmama, hanem csak egy anya lett volna. Édesanyja a leányának, az unokáinak, az unokamenyének és unokavejének, és a hőn szeretett dédunokáknak. Társa, segítője férjének, akivel együtt alkottak egy egészet. Csillogó szeme kísér engem is. Csillogó szeme, ami Jószívének volt a megnyilatkozása, lámpása. Csillogó szeme, mellyel mindig a tevékeny jövőbe nézett. Csillogó szeme, mikor együtt örültünk, mikor letörölte a könnyeket.
       Elment egy barát. Felszállt az Úrhoz. Felszállt, mert valójában egy angyal volt. Ő már nincsen itt, de amit földi életében lelkéből adott, mégis a miénk. A miénk, akik ismertük, szerettük, tiszteltük Juliska nénit, és megtanultuk Tőle, hogy az élet titka az, hogy Felfelé nézzünk, higgyünk, bízzunk és szeressünk!