Elviszi a szél

Elviszi a szél a fekete felhőket, ám előtte még felkavarja a port, ami fullaszt és levegőt is alig kapsz. A por beborít, a szemedet csak résnyire tudod kinyitni,

Elviszi a szél a fekete felhőket, ám előtte még alkonyba borul minden. Mintha az este közelegne, pedig nappal van, de a fekete felhők alatt csak homály van, és egy-két halvány fénysugár jelenik meg, ami jele annak, hogy Nap mégiscsak van. 

Az életben van, hogy megfogyatkozik a jó, és az a cudar benyomásod támad, mintha már a jó nem is létezne, csak a fellegek. Pedig a jó ugyanúgy megvan, egy-két halovány fénysugárban, és bíztat arra rendületlen, hogy higgy benne. Higgy akkor is, amikor csak a hited maradt meg, és nem lett martaléka a keserű tapasztalatnak! Higgy, ha tombol a vihar, ha port kavar a szél, higgy akkor is, ha oly nehéz eldönteni, hogy merre is lépj! Higgy, ha nehéz is, mert a jóért teszed a rossz ellenében! Higgy, mert ha nem teszed, nincsen semmid sem! Ha csak abban hiszel, amit látsz, az nem hit, csak tapasztalás. A régiek ezt így mondták ki: "A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés." (Zsidókhoz írt levél 11,1) Ez ma sincs másként. A hit a remélt dolgok valósága, amire még ráborul a fekete felhő árnya, de az nem lehet, hogy fény ne törjön utat magának!

S íme elérkezel a kérdésekhez. Miért hiszel a jóban? Nem azért, mert már megtapasztaltad? Mi volt, ki volt előbb az ember vagy a jó? Vagy a kettő együtt született? Vagy az embert a jó előzte meg, és adott neki életet? Arra hajlasz, hogy kimondd, hogy a Jó előbb volt mint te, ám mégis hozzá teszed, hogy veled született. S mivel benned van a Jónak a Lelke, mint a virág, úgy bontja benned a szirmát, s nem tudsz mást tenni csak hinni rendületlen, még akkor is, ha körbevesznek olyan emberek, kiknek gonoszság az ösztöne. Mintha ők nem éreznék azt a belső dobbanást, mint te. Mintha számukra a pusztítás jelentene csak örömet. Nincsen semmi más csak a jónak és a szeretetnek a hűlt helye, mert amikor beszélnek, cselekednek, belülről akarják összetörni a lelkedet. Hisz számukra nem elég, hogy a port kavar a szél, és beborít teljesen, azt akarják, hogy a Jó belső fénye sötétüljön el örökre benned, és azt lásd, hogy a szél a fekete felhőket soha nem fújja el. Ám ez lehetetlen. Mert a Jó a lényeged. 

A szíved minden húrja pattanásig feszül, és van hogy úgy érzed, hogy szét is szakadt már, és a Sátán táncot jár.  Hisz túl sok volt már és túl sok a felleg, és szeretnél már fellélegezni, és egyszerűen csak élni, úgy mint mások, úgy mint régen.

Nem tudod, nem érted, hogy miért vannak álarcot hordó emberek, kik a lelkiismeretről csak beszélnek, és a jóban való hitből mintha nem jutott volna nekik semmi sem. Nem tudod, már nem is kérdezed, csak hiszel abban, hogy a fekete felhőket egyszer elviszi a szél, és akkor jó és az igazság ragyog majd teljes diadalában. 

Mert egyszer csak elviszi a szél a fekete felhőket, a legváratlanabb pillanatban, talán éppen a legféktelenebb tombolásban. S akkor elnémul minden, csak a szív énekel. A szív, amely előbb hitt a jóban, mielőtt megtapasztalta.

        Mert az, hogy a fekete felhőket elviszi a szél, ugyanolyan változhatatlan és örök valóság, mint maga a Jó. S végre kisüt a Nap.