Nem jelentkezik be

Az élet és a halál egyformán eljön, előzetes meghívás és köszönés nélkül. Mindkettő betoppan, és nem jelentkezik be. Bár olykor azt érzed, hogy tehetsz értük. Mintha az élet ajándéka felől dönthetnél, pedig nem. Az életedet csak kaptad. Ajándék, hogy élhetsz. Ajándék az is, ha gyermekeknek örülhetsz. 

Az élet és a halál egyformán eljön, előzetes meghívás és köszönés nélkül, nem jelentkezik be. A halállal azonban vége szakad a kapott ajándéknak. Ha racionálisan szemléled, keresed a magyarázatokat, hogy miért és hogyan érkezett, miért éppen akkor vette el azt, aki oly kedves volt neked. Ám ha már a magyarázatoknál tartasz, rájössz, ugyanúgy a halál érkezése lehetett volna hamarabb is, és később is, és másképp is. Leírni le lehet, hogy mi is az elmúlás, de összerakni a sok részletet, hogy mi vezetett éppen akkor az élet elveszítéséhez már nehezebb, és már-már lehetetlen. Mert mindig ott van, hogy mit lett volna, ha nem ez és ez történik, játszódik le, akkor ma is együtt lennétek, és együtt örülnétek az életnek. A mi lett volna ha, csak a képzelet játéka. Ám olykor jó egy kicsit elidőzni abban, hogy mit lett volna, ha most is élhetne az, aki már nincsen jelen az élet színpadán. Hogyan folytatódott volna a közös utatok, és a te életed miben lett volna más, ha veled marad, és nem szólítja el a halál?

Felsóhajtasz, mert sokszor vágytad az elmúlt évek alatt, bárcsak újra láthatnád, bárcsak tükröződne előtted égkék szeme, bárcsak hallanád hangját, ami maga a biztonság. Vágytad, hogy bárcsak elmondhatná, hogy mit érez, mit gondol, és mit tanácsol. Vágytad, hogy veled legyen, hogy együtt nézzetek szembe az élet küzdelmeivel. Vágytad, mint magára maradt gyermek, akinek még felnőtt fejjel is kell az apai tanács, szó, mert nélküle oly árva vagy. Vágytad és vágyod, hogy bárcsak ma is itt lenne, és az élet oly egyszerű lenne, ahogyan azt gyermekkorodban megélted. Ám eljött egykor a halál, meghívás és köszönés nélkül. És nem kérdezte meg, hogy készen álltok/ állsz-e? 

Úgy érzed, hogy a halál idő előtt érkezett, s ez még évek múltával is fájdalmasan hasít beléd, és az idő múlása minden, csak nem igazi gyógyír. A veszteség érzése megmarad. Ám érzed azt is, hogy mióta ő elment, mégis veled maradt. Mindig ott volt és van azóta is lelkedben a hangja, mintha beléd íródott volna az egész lénye, és azzal, hogy az ő életének fénye kihunyt, a tied kétszeres erővel kezdett egyszerre világítani a világban. A világban, amit sötét és kiismerhetetlen rengetegnek érzel, és nehéz eligazodni benne. Érzed, hogy az vagy, ami ő volt. Mintha ugyanazt a szívet kaptátok volna. Ám most már csak a Te szíveden dobbanhat meg az ő szíve. Nincsen itt, nem fogja kezed, de belül mégis ott van közelsége, szeretete és védelmező ölelése. Szavadban tükröződik az, amit megfogalmazott volna a jelenben. És már távolinak tűnik az árvaság érzése. Bár míg élsz, mindörökre árva vagy, szárnyaszegett fehér galamb.

Az élet és a halál egyformán eljön, nem jelentkezik be. Így felkészülési időt nem is hagy az embernek. Látszólag nem. De aztán rájössz, hogy mégis. Mert az idő, amit ő élt, és amit te most is élsz, felkészülés. S amikor eljön a halál miatti cezúra, akkor döbbensz rá, hogy eleget élt ahhoz, hogy soha ne veszítsd el őt, és érezd mindig a lelkedben azt, aki ő volt. 

Az élet és a halál egyformán eljön, nem jelentkezik be. Tudomásul venni az egyiket könnyebb, a másikat már sokkal nehezebb. S az idő múlása minden, csak nem segít neked ebben. Mégis megtalálod az egyensúlyt, ahogyan a kötéltáncosnak is sikerül az ég és a föld között vékony kötélen egyensúlyozva. És úgy élsz, hogy gyerekeid se rettenjenek meg, ha az élet és a halál érkezéséről kérdeznek. Neked úgy kell választ adni, ami a szavakon túl segíti őket abban, hogy megértsék, hogy akik elmennek, meghalnak örökséget hagynak. Olyan örökséget, aminek gazdagsága az élményekben és a szeretetben van. Olyan örökséget, aminek értéke a tiszta tekintet sugárzása. Mesélsz a múltról történeteket, amiben újra és újra megszólal elment édesapád hangja, és a megelevenedő történetek között mindig ránéztek a fényképére, ami a falon van. A fényképére, ami lehet, hogy már megsárgult, de a tiszta tekintete semmit sem kopott, és ma is reátok mosolyog.

       Az élet és halál egyformán eljön. Nem jelentkezik be. Az élet megajándékoz, a halál elvesz. De megmarad örökre a hang, a szó, a szeretet és a tiszta tekintet.

Elviszi a szél

Elviszi a szél a fekete felhőket, ám előtte még felkavarja a port, ami fullaszt és levegőt is alig kapsz. A por beborít, a szemedet csak résnyire tudod kinyitni,

Elviszi a szél a fekete felhőket, ám előtte még alkonyba borul minden. Mintha az este közelegne, pedig nappal van, de a fekete felhők alatt csak homály van, és egy-két halvány fénysugár jelenik meg, ami jele annak, hogy Nap mégiscsak van. 

Az életben van, hogy megfogyatkozik a jó, és az a cudar benyomásod támad, mintha már a jó nem is létezne, csak a fellegek. Pedig a jó ugyanúgy megvan, egy-két halovány fénysugárban, és bíztat arra rendületlen, hogy higgy benne. Higgy akkor is, amikor csak a hited maradt meg, és nem lett martaléka a keserű tapasztalatnak! Higgy, ha tombol a vihar, ha port kavar a szél, higgy akkor is, ha oly nehéz eldönteni, hogy merre is lépj! Higgy, ha nehéz is, mert a jóért teszed a rossz ellenében! Higgy, mert ha nem teszed, nincsen semmid sem! Ha csak abban hiszel, amit látsz, az nem hit, csak tapasztalás. A régiek ezt így mondták ki: "A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés." (Zsidókhoz írt levél 11,1) Ez ma sincs másként. A hit a remélt dolgok valósága, amire még ráborul a fekete felhő árnya, de az nem lehet, hogy fény ne törjön utat magának!

S íme elérkezel a kérdésekhez. Miért hiszel a jóban? Nem azért, mert már megtapasztaltad? Mi volt, ki volt előbb az ember vagy a jó? Vagy a kettő együtt született? Vagy az embert a jó előzte meg, és adott neki életet? Arra hajlasz, hogy kimondd, hogy a Jó előbb volt mint te, ám mégis hozzá teszed, hogy veled született. S mivel benned van a Jónak a Lelke, mint a virág, úgy bontja benned a szirmát, s nem tudsz mást tenni csak hinni rendületlen, még akkor is, ha körbevesznek olyan emberek, kiknek gonoszság az ösztöne. Mintha ők nem éreznék azt a belső dobbanást, mint te. Mintha számukra a pusztítás jelentene csak örömet. Nincsen semmi más csak a jónak és a szeretetnek a hűlt helye, mert amikor beszélnek, cselekednek, belülről akarják összetörni a lelkedet. Hisz számukra nem elég, hogy a port kavar a szél, és beborít teljesen, azt akarják, hogy a Jó belső fénye sötétüljön el örökre benned, és azt lásd, hogy a szél a fekete felhőket soha nem fújja el. Ám ez lehetetlen. Mert a Jó a lényeged. 

A szíved minden húrja pattanásig feszül, és van hogy úgy érzed, hogy szét is szakadt már, és a Sátán táncot jár.  Hisz túl sok volt már és túl sok a felleg, és szeretnél már fellélegezni, és egyszerűen csak élni, úgy mint mások, úgy mint régen.

Nem tudod, nem érted, hogy miért vannak álarcot hordó emberek, kik a lelkiismeretről csak beszélnek, és a jóban való hitből mintha nem jutott volna nekik semmi sem. Nem tudod, már nem is kérdezed, csak hiszel abban, hogy a fekete felhőket egyszer elviszi a szél, és akkor jó és az igazság ragyog majd teljes diadalában. 

Mert egyszer csak elviszi a szél a fekete felhőket, a legváratlanabb pillanatban, talán éppen a legféktelenebb tombolásban. S akkor elnémul minden, csak a szív énekel. A szív, amely előbb hitt a jóban, mielőtt megtapasztalta.

        Mert az, hogy a fekete felhőket elviszi a szél, ugyanolyan változhatatlan és örök valóság, mint maga a Jó. S végre kisüt a Nap.