Láthatatlan kötelék

A láthatatlan kötelék ember és ember között az, amikor van közös nevező. Közös nevező a lélek közös hangja, amely láthatatlan ugyan, de mégis egybekapcsol. Szeretnéd visszaadni lényegét, minden színét, ízét, a benne rejlő harmóniát, örömet és békességet. Keresed a szavakat, hogy találóan megfogalmazd, ám nehéz szavakra váltani az érzéseket. Lehet, hogy   nincs is rá szükség, mert a láthatatlan kötelék jelenléte elég. Elegendő annak a derűje, hogy a sokféleség színkavalkádjában ember és ember között van azonos árnyalata a színnek, ami nem különbözik egymástól semmiben sem.

       Láthatatlan kötelék ember és ember között, amikor azonos a szív ritmusa, a gondolat, és a szó. A szó, amit kimondasz a másiknak is ugyanazt jelenti, nem kell megmagyarázni. Mekkora ajándék ez, mert sokszor ember és ember csak elbeszél egymás mellett, hiába azonos a nyelv, mégsem értik meg egymást, mert két felfogás, két szemlélet, két látásmód kerül egymás mellé. Oly idegen, érthetetlen a közös nyelv, mert lelki azonosság közöttetek nincsen. Bárhogy is szeretnéd érteni, érezni, hogy a másik mit gondol, érez, nem sikerül. Bárhogy is szeretnéd, hogy a másik értse, érezze, amit gondolsz, érzel, amit és ahogyan cselekszel, mégsem érti, érzi. Mert egyszerűen különbözik a belső világ. Általában. Azután megtapasztalod, hogy az életed mégsem általánosság, mert van azonosság. A lélek hangja egybefon.

     Ha megvan a láthatatlan kötelék, akkor egyszerre van egy erős alap, amin állsz, és megmutathatod a maga teljességében azt, aki vagy. A teljességben egyszerűséggel. Egyszerűen a réginek mondott valóságokra hagyatkozva: ami  a lendület, a következetesség, az egyenesség, a precizitás, a felelősség. Amikor ezeket konkrétan megfogalmazod, rájössz, hogy mindezt gyermekként a szüleid életében láttad. A régi idők hatalmas erővel lüktetnek a jelenben. Érzed, hogy az elmúlt évtizedekben sokat változott a világ, de amire alapozni lehet, ami értékes és időtálló, az nem változott meg. Ma is az a fontos, ami régen volt. Talán csak annyi a különbség, hogy többet kell érte tenni, hogy látható legyen, mert a felszínesség és a sietség a mai világra rányomta bélyegét. Ám mindig, ma is ha egy-egy eredményességre nézel, akkor ott van benne a komolyan vett munka és felelősség. Eredmény nincsen másképp. Csak a külső szemlélő akarja azt látni, hogy egyik vagy másik embernek csak ölébe hullott a sikeresség. Csak a külső szemlélő látja így, aki felszínesen néz és vizsgálódik, és a küzdő, bátor emberrel nem volt sohasem láthatatlan kötelékben, s a réginek mondott értékek nem jelentenek számára semmit sem.
       Sok emberrel vagy kapcsolatban. Ha családban élsz, ha munkát végzel nem is lehet másképp. Ám örömet a sokféle kapcsolatban csak akkor találsz, és akkor lesz előrejutás, ha a láthatatlan kötelék összekapcsol, és lélekben egyek vagytok.

      A láthatatlan kötelék. Mi is valójában? Megannyi gondolat után csak odajutsz el, hogy a láthatatlan kötelék legerősebb fonala maga a szeretet. A szeretet, ami csak szeret. Kellően, kellő időben és helyen. Ez maga a Felülről érkező csoda. Csoda, mert az élet általában arról szól, hogy ember és ember váratlanul, hívatlanul megvet, bánt és sebez - mintha nem is létezne a szeretet. Ám a szeretet egyszer mégiscsak ott terem. Éppen akkor, amikor a legnagyobb szükség van rá, amikor eléggé megszenvedted a hiányát már. Ám ha nem szenvedted volna meg, feltehetőleg nem is tudnád soha kimondani, hogy a szeretet létezése, lüktetése maga a Felülről való Lélek ölelése.

       Láthatatlan kötelék ember és ember között a szeretet fonalából szőve a legerősebb, s mert szeretsz és szeretnek, az inspiráció hatalmas az előtted álló feladatokra. Érzed, hogy bár sok év van már mögötted, de csak előre nézel. Előre, sugárzó arccal mosolyogva…

Ami időtálló

Míg élsz, keresed azt, ami időtálló, ami örök. Nehéz dolgod van. Mert minden, ami van, egyszer elmúlik.  A virág kivirul, azután elhervad. A szék, amin ülsz, megkopik és inogni kezd. Az asztalon a terítő foszlani kezd, és egy idő után le kell cserélni.  Ami létezik, egyszer csak elmúlásba hajlik. S a régi helyét újjal kell betölteni. Rossz érzés ural el, mert búcsút kell venni a hervadt virágtól, aminek virága korábban annyi örömet adott. A székhez is ragaszkodsz, inkább javítgatnád, mintsem kidobnád, mert annyi emlék fűz hozzá. A megsárgult, lyukas terítőre nézel, és eszedbe jut hányszor ültétek körbe, mikor még szép volt minden, s ha megválnál tőle, úgy érzed, hogy oly sok érzés, gondolat veszne el vele. Mintha a valóság múlandó darabjába költözne be az érzés örökkévalósága. 

Míg élsz, keresed azt, ami időtálló, ami örök. Kezedbe veszel egy régi családi képet. Egy képet, ami a múlt lenyomata, és mégis úgy érzed, mintha most készült volna rólatok. Nézed az arcokat, azokét, akiket már a valóságban soha többé nem láthatsz, mert az életük elmúlt, és már nincsen, nem lehet több közös pillanat. Mégis, amikor a képet fogod, úgy érzed, mintha most is és örökké Veled lennének. A kép nem lenyomat, hanem a valóság maga. Pár pillanatig átadod magad e csodának, azután a hiányérzet villáma csap beléd. Mennyivel több lehetne az élet, ha a kép valóban most készült volna el, és aki volt, ma is itt lehetne melletted.

Míg élsz, keresed azt, ami időtálló, ami örök. Kereső pillantásaid közt a családodat és a barátaidat látod. Azokat, akik a jelenben itt vannak Veled, és érzed, hogy holnap sem lesz másként, mert közös a gondolat, az érzés és a szeretet, ami kibírja a gyűrődéseket. És a legfontosabb kapocs közöttetek az, hogy sohasem akartok, sohasem adtok egymásnak rosszat. Valóban van egyenlőség, valóban van őszinteség, igaz és tiszta szív. Ez már utópisztikusnak hangzik, de mégis igaz.  Bár hozzá kell tenni, hogy az élet teljességéhez mérve lehet, hogy az igazi összetartozás csekély mennyiségű a felszínes és a hamis kapcsolatokhoz képest. De a sok rossz mellett, az igazi kapcsolat mégis létezik. Nem is kell belőle sok, elég a kevés, a kevesebb is. Mikor azon tűnődsz, hogy mi az időtálló, mi lehet az örök? Akkor érted, érzed, hogy az igazi, a feltétel nélküli, a szeretetben fogant kapcsolatok az időtállóak, hol nincsen és nem volt soha sem érdek. A rossznak, nehéznek mondott élethelyzet vagy állapot az, ami megmutatja az igazi kapcsolat fényét, csillogását és azt, hogy az igazi kapcsolat, barátság a mulandóság törvényének ellene mond. Ami pedig elmúlik, megszakad - mert van olyan kapcsolat is - az sohasem volt igazi, mert a legfontosabb hiányzott belőle az őszinte szeretet.

Míg élsz, keresed azt, ami időtálló, ami örök. S megtalálod a másik emberben: a párod,  a gyermeked, a barátod igaz szívében. Abban a szívben, ami nem kavar felesleges vihart. Abban a szívben, ami megingathatatlanul és erősen áll akkor is, ha mások kívülről támasztanak vihart. Ti csak fogjátok egymást kezét, egymásban fedezve fel az örökkévalóságot. 

       Míg élsz, keresed azt, ami időtálló, ami örök. Nincsen nehéz dolgod. Mert az igaz szívet megtalálod, vagy egyszerűen csak az talál Reád, és semmi sem választhat el tőle. Megélni ezt, az élet igazi ajándéka. Továbbadni ennek az örömét, az életed csodálatos lehetősége. Továbbadni minden örökkévalóságot kereső embernek, hogy az őszinte szeretetnek nem lehet útját állni, nem marad parlagon sohasem a szív. A virág örökké bontja a szirmát a hófehér terítővel borított asztalon, és a régi, ütött-kopott székeden  ülve, a régi fényképpel a kezedben, barátaid körében, egyszerűen a szeretet illatában, az örökkévalóság csodájában lélegzel.