Levél

Levél. Kézzel írva. A postaládában. Örömteli pillanat. A következő percben már téped fel a borítékot. És elmélyedten olvasod. Nem számít az utca zaja, sem az, hogy nincsen asztal és szék, hol nyugodt szigetre találhatsz. Olvasod a sorokat az utcán sietve, mert közben az élet nem áll meg, hanem szélsebesen visz előre. Különös képet rajzolsz az emberek szemében, hisz kézzel írott levelet fogsz, és nem telefont.

Olvasod a sorokat és átadod Magad a szavak által lefestett világnak. És tanulsz valóban egy másik világról. Arról, amiben a Másik él, és próbál talpon maradni. Arról, ami sohasem lesz az Övé, sem a Tied, hisz oly hideg és oly idegen. Mégis az otthonosság melegsége árad szét Benned, hisz oly közeliek az érzések. Az érzések, melyek a papíron is nyomot hagynak, és nem szállnak tova.

Olvasod a sorokat, és nem is a másik világ, hanem a Másik érdekes. Az, hogy mit ad Neked, viharvert lélekkel megtépázott lelkednek, hol közös reményetek a Felkelő Nap sugara, hol valóban csilloghat a szó és a gondolat, tisztán és egyszerű formában. Tisztán és egyszerű formában, mi nem szorul magyarázatra.

Olvasod a sorokat. A szavak kavarognak Benned, és idő kell, hogy a helyére kerüljenek. Idő kell, hogy meg tudd fogalmazni, hogy lényeges az érzéseket kimondani. Ez sohasem könnyű feladat, mert sokszor azt érzed, hogy nem tudod, mit érzel… A fájdalom és a hit különös elegye keveredik Benned. Az érzés, a gondolat, a szó azonban a szív rejtekében nem maradhat. Ki kell mondani azokat először Önmagad számára, hogy ne légy tévelygő és megkeseredett ember, tudd, hogy ki vagy, miben és Kiben hiszel. Ha tisztázódik Benned mindez, utána a tettek mezejére léphetsz. A tettek mezejére hited hőfokához mérten. Megtenni azt, ami Rajtad múlik, és sohasem elodázni a feladatokat. Közben látva azt, hogy létezik Feletted egy Nálad nagyobb Erő, melyre a cselekvésben biztonsággal Reá bízhatod Magad.

Olvasod a sorokat, és sebekkel teli lelked gyógyulni kezd. Nem égnek már oly tüzesen a sebek, hegesednek. Ám ott vannak Rajtad. Hozzád tartoznak, Részeddé váltak, és viszed őket Magaddal.

Olvasod a sorokat, és Aki a levelet írta, mintha Melletted lenne. Mintha Ő olvasná fel Neked a levelet, és beszélgetnétek az utcán már egyáltalán nem sietve.

A sorok végére érsz. Megállsz az utcai forgatagban a papírt a mellkasodra szorítva, hogy szívetek dobbanása is egybeforrjon, és állsz, állsz, mintha az idő végtelen lenne. S nem is papírt fognál, hanem a Másik kezébe kapaszkodnál… Ám az utadat folytatni kell. Összehajtod a levelet és a táskádba teszed. Mész tovább úgy, mint a többiek. Sietve. A táskádban azonban ott van levél, a szívedben pedig egy csodálatos érzés, mely fényt hoz szemedbe akkor is, ha fagyosan jön el a reggel. Tudod és érzed, hogy csak a környezet idegen, a Szív meleg, és forrón izzik Egymásért, miközben ragyog fentről az Égi Fény. 

Óceánjáró

Van egy hatalmas hajó, mely járja az óceánt. Szélsebesen szeli a hullámok habját, embereket gyűjtve egybe, hogy elvigye őket a túlsó partra. A túlsó partra, mely a látóhatáron kívül van, s csak a hit szemüvegén át látszik, hogy létezik az úti cél.

Az óceánjáró hatalmas és tekintélyt parancsoló. Azt hiszed, elsüllyeszthetetlen Kettős fenekű hajótest, tizenhat vízhatlan falú rekesszel. Rettenthetetlen tűnik a hajó acélteste. Ki feljut a fedélzetre, biztonságot érez. Van tudás, amely megalkotta ezt a csodát. Van kapitány, ki bölcsen irányítja a hajóját. Ki feljut a fedélzetre, odabízza az életét, hisz csak egy utas, és vágyik a túlsó partra.

A tökéletesség mítosza azonban csak illúzió, mit porrá is zúz az út. Pedig minden olyan szépen indult… Az óceánjáró emberi kéz alkotása, s gyengék a szegecsek a hajótestet burkoló lemezeken. A kapitány, az elsőtiszt is halandó, ítélőképessége változó. Mintha minden rendben lenne, de a hajó gyorsabban halad, mint kellene. Az árbockosár ugyan nem üres, van benne őrszem, de messzelátója nincsen. Szemét meresztve csak az látja, ami éppen van, és a jéghegyet nem.

Éjszaka van. A csillagok ragyognak. Hatalmas sötét folt rajzolódik ki hirtelen. A vészharang megkondul háromszor. Fordulatot vesz az óceánjáró, de a végzetes találkozást kikerülni nem lehet. A látszólag kicsiny jéghegy a hatalmas óceánjáróval szemben. Rázkódás, morajlás. Riadó. Majd sorakozó a mentőcsónakokhoz. Hol a nőknek és a gyermekeknek jut hely, és a 2206 utasból 705 menekül meg. Ida Straus nincsen a túlélők között, mert a férjét választja, és nem száll csónakra: „Sok-sok éve élünk együtt. Ahova te mész, megyek veled én is.” A zenekar is játszik tovább a hit rendíthetetlenségével kitartva a süllyedő hajón:

„Közelebb, közelebb, Uram, hozzád! Boldogan ölelem keresztedet át.

Édes lesz az nekem, hisz te fogod kezem. Közelebb, közelebb hozzád, Istenem!

Ha vándorutamon a nap leszáll, Nyugtot fáradt fejem csak nálad talál.

Álmomban rebegem, ó emeld a szívem: Közelebb, közelebb hozzád, Istenem!...”

1912. április 14-én 2 óra 20 perckor az óriás óceánjáró a tengerbe veszett.

„Közelebb, közelebb, Uram, hozzád!” – hangja szólalt meg utoljára, és a közelség eljött mindenkinek. Kinek a hullámsírt hozta, kinek egy új kezdetet, mert egy ilyen tragédia után az életet ugyanúgy folytatni nem lehet.

Volt egy hatalmas hajó, mely járta az óceánt. Szélsebesen szelte a hullámok habját, embereket gyűjtve egybe, hogy elvigye őket a túlsó partra. Az óceánjáró azonban elsüllyedt. Idejekorán és váratlanul. A sokak közül kevesen folytathatták a megkezdett utat. Másképp, más emberként, mint korábban, remélve mégis, remélve töretlenül, hogy elérik a túlsó partot – már nem az óceánjárón, hanem a JóIsten karján, mert a Jéghegy mindent  megváltoztatott.