Szenvedés

Szenvedés. Hallod a szót, és el tudod mondani róla, hogy huzamosan viselt testi vagy lelki fájdalom. Látod, tudod, hogy a szenvedés a létezés velejárója. Ám átérezni csak akkor vagy képes, amikor nem a másiknak, hanem Neked van benne részed. Mikor nem a másik, hanem Te fekszel a kórházi ágyon. Mikor nem csak a hírek szembesítenek vele, hogy az emberi méltóság csorbát szenved. Mikor a koldus és a nyomorult Te vagy. Mikor a Te szemed fátyolozza el a sok gond, és nem csillog sem a Napnak, sem a Holdnak fénye. Mikor a magány pusztító ereje Téged akar letaszítani a mélybe, és a tehetetlenségi erővel folytatott küzdelem testesül meg.

      Szenvedés. Nyomorúság. Kiszolgáltatottság. Bizonytalanság. Hisz megrendül a föld a lábad alatt, és Neked állva kell maradnod, még ha emberileg nézve képtelenség is ez a törekvés. Állva hittel és reménységgel, mely nem szégyenít meg az Égre, csakis az Égre nézve.

   Szenvedés. Nehéz és mégis tökéletes idő, hogy Önmagaddal és a JóIstennel szembesülj. Önmagaddal, mert a szenvedésben lesz a látás mégis tiszta. Látod a valóban fontosat. Az Élet értékét, melyhez nem fogható semmi sem. Eltörpül mellette minden más, a hatalom és az anyagi javak másodlagosak. Nincsen önhittség, sem büszkeség. Csak emberség és összekulcsolt kéz. S lelked, mi a Lélekhez ér. A Lélekhez, mely a JóIstené. Ki melletted áll és erősít a Gonosszal folytatott harcban. Mert minden szenvedés a jó és a rossz egymásnak való feszülésének a színtere. Te, aki naivan csak a Jóban hittél, érzed, hogy a Gonosz is létezik, és perzseli tested, lelked, hogy elszakadj Attól, aki megteremtett. De az Égi kezet elengedni lehetetlenség. Hisz Szíveddel ragaszkodsz Hozzá, és nem hagyod Őt el, bármi is ér, még inkább szorítod a Kezét.

        A szenvedés mérhetetlen fájdalom, de az Égi Kéz ad Hozzá erőt is, hogy elhordozd. S kimondatja Veled, amiről sohasem gondoltad, hogy így fogalmazod meg: A szenvedés maga a Kegyelem. És egyre hangosabban visszhangzik Benned, amit Pál apostol így mondott el: „De mindazokat, akik kegyesen akarnak élni Krisztus Jézusban, szintén üldözni fogják. A gonosz emberek és ámítók pedig még tovább mennek a rosszban, tévelyegve és másokat is megtévesztve.” (2Timóteus 3,12-13) Kegyelem az, ha nem csak hihetsz a JóIstenben, hanem szenvedhetsz is Érte. Úgy állsz meg, ahogyan Előtted Jézus tette. Szelíden és szeretettel az Igazságra nézve, el nem múló reménységgel és hittel.

        Létezésed más hőfokon ég. A szenvedés tisztító tűz, és a Jóistentől való teremtettség állapotának az egyszerű tisztasága a Tiéd. Minden gyötrelem és kínzó perc között hálát adsz azért, hogy nem vagy önhitt, és nem homályosult el a látásod.

     Szenvedés nélkül az ember előbb vagy utóbb menthetetlenül önhitté lesz, és azt hiszi, hogy mindent megtehet. A kegyetlenség, az irgalmatlanság itatja át szívét, hisz szenvedés nélkül, hol nincsen harc Jó és Rossz között, a Jó kényszerűen alulmarad. Még írmagja sem marad az emberségnek, és a szavak megüresedett szólamként hullnak a porba.

       A szenvedésben azonban a Szó erőssé és hitelessé válik. Mert nem csupán a múló idő vagy régi történet tanít, hanem Saját életed vihara, hol a JóIsten szorosan fogja a kezed, nem hagy veszni, sem elengedni. A sötétséget feszítő hetek és hónapok között mégis csillog a Nap és a Hold.

Fordult az esztendő

Fordult az esztendő, és vele Te is. Te, aki ugyanaz vagy december 31-én és január 1-jén is. Mégis a lelkedben lévő elképzelések, gondolatok, álmok megrezdülnek a jövőbe vetett reménység pozitív előjelével. Ami eddig nem volt, meglesz. Szolgálatba állsz. Haladsz előre hittel a szívedben, lépésről lépésre.

        Természetesen csak remélni tudod, hogy amiért élsz, az nem hiábavaló, és a sötétlő árnyak között végre felragyog a Nap. Ami rajtad múlik, megteszed. De hogyan? Amikor elindulsz, cselekszel, beszélsz és tenni vágysz, olyanná leszel, mint amikor a papíron húzod a ceruzát, hogy leírj egy egyenes vonalat. Egyenes vonal. Nem mindig sikerül. Görbe lesz legtöbbször. A kezdeti lendület alábbhagy. Ami szépen és ígéretesen indult, a végére ferde lesz. Nem oda érkezik meg a ceruza, ahova eredetileg akartad. Jó lesz így is! – fakad fel belőled, hárítva a felelősséget. Hisz ember vagy, hibázhatsz. Ám ott lehet Benned a Mégis ereje, hogy újrakezd. Újra, mert a vonal igenis lehet egyenes. Húzod újra és újra a vonalat. Addig, míg egyenes nem lesz. Miközben próbálkozol, rájössz, hogy kell hozzá lendület és vasakarat. Lendület, ami nem fogy el. Vasakarat, ami nem törik meg. Ám a titka mégiscsak az, hogy miközben húzod a vonalat, a célt nézed, és nem a ceruzát. S lám sikerrel jársz.

         Egyszerű játék a papíron egyenes vonalat húzni, és a vágyott célra fókuszálni. Ám az Életedben már sokkal nehezebb, mert oly sok minden elszívja a lendületedet. A monoton egyhangúság mindennapjai, mikor úgy érzed, hogy hiába telik az idő, nem jutottál előrébb. A jövő törpévé, a jelen óriássá válik, a lendületed lassanként szertefoszlik. S belesimulsz egy olyan Életbe, ami nem Tied – miben túlcsordul a hamisság és az ártó szándék is. Vasakarat helyett a kényszerű beletörődés alkonya környékez meg, ahol csak egy szomorú rab vagy széttört álmokkal.

       Az esztendő fordult. S az óta is mindennap. Eszmélődsz, hogy minden egyes nap egy új kezdet ígéretét hozza el. A lendületed új erőt nyert. Többé már nem mállik szét, mert áthat az Égi Fény, mi szembesít azzal, hogy alkotásra, építésre születtél. Minden reggel a célod lebeg előtted, melyet nem homályosít el semmi sem. Vasakarattal folytatod az utad, mert egyenes vonalat húzva el kell érned az álmodat.