A szó fegyverré lehet

Félhomály. Képek. Forgatag. Váll vállhoz ér, érzed a másik levegővételét. A sóhajt, mi a szív mélyéről felfakad. A múltad a jelenben lecsapódik. Szavak kavarognak Benned, mit a képeken látsz, és amit Te adtál, kaptál és hallottál.

Egy tiszta tekintetű szőke kisfiú szeme alatt véraláfutás, mely egy szót mintáz. Sokszor elhangzik. Mintha csak egy kötőszó lenne, pedig szívet sebző valóság minden betűje. Egy barna kislány mellkasán zúzódás, mely tudtára adta, hogy ő nem más, mint egy hiba. Egy férfi arcán egy ütésnyom, mit nem ököl, hanem egy Szó okozott, hogy elhiggye, nincsen értéke.

A látvány szívedbe markol. Előtted egy ember és egy szó. Belül pedig a Te lelked és a Te Szavad, és megérted, hogy Te is bántalmazott, áldozat vagy. A Szó fegyverré lehet. Fegyverré, ami céloz, lő és sebez, hogy kioltsa a lélek lángolását, hangját, színét, erejét. Külsérelmi nyom nincsen, hiszen csak a szívedet törték össze. Fájdalmadról csak szemed sugara üzen, és a némaságod. Miért is beszélnél? Miért fednéd fel lelkedet? Hogy töltényt adj a fegyverbe?

A szóbeli bántalmazás lefegyverez. Nem vérzik más csak a szíved. Védtelenül állsz a célkeresztben. Azután golyóval a szívedben összerogyva. A föld közelebb van, mint az ég, és minden perc emberfeletti szenvedés. Ám erődet összeszedve a Jóban való hited felemel. Visszhangzik Benned egyre erőteljesebben: „Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a jóval a rosszat.” (Róma 12,21) Lehetséges volna? Igen, lehet. Mert Te döntöd el, mire fókuszál a szemed! Az Égre néz, vagy a földet kaparja, és ha nem vigyáz, a Szót maga is fegyverként használja.

        Különleges képek vannak Előtted, melyek felkavarják érzéseidet, s égnek rajtad a sebek, mit a szavak keltettek. Szavak, melyek otrombák, lekicsinylőek, érzéketlenek voltak. Szavak, melyek irigységből, ártó szándékból és hamisságból táplálkoztak. S Te ma is hordozod ezeket. A részeddé lettek. A múlt a fájdalom közelsége.

Időben azonban még hátrább lépsz. Visszagondolsz azokra az időkre, milyen voltál akkor, mikor még a szó fegyvere nem sebzett meg. Milyen színes volt a világ, és minden embert édeninek gondoltál. A világ most más, valóságos. Túllépett az illúzión. S különös módon hála is van a szívedben a fájdalom mellett. Mert a szó fegyverével okozta sebek erőssé tettek, és megtapasztalhattad azt, hogy a szeretetnek van a legnagyobb teherbíró képessége. Az életed is megmutatta, hogy bár sötét a világ és van rossz elég, túl sok is, mégis világlik a jó is. A jó szó, ami balzsam és gyógyír a rossz okozta fájdalmakra. A jó szó, amiben az együttérzés lüktet, és érzed az igazi szeretetet.

         A szó fegyverré lehet. A Weapon of Choice képei erről beszélnek, melyhez társul az életed tanulsága, a szóbeli bántalmazás kietlen világa. Mégis a szeretet melegsége jár át, mit jó szavak formájában jó emberektől kaptál. Jó emberektől, kik az Égre néznek, mint Te és a szeretet erejében hisznek.

A szó fegyverré lehet. Ez az élet rövid tanulsága. Ám e kurta összegzés önmagában kevés. Mert a képek, s az Éggel összeérő Lelked arra ösztönöznek, hogy a Jó Szó győzhet a Rossz felett – bár időt, kitartást és türelmet is kér Tőled. S nem kevesebbet, mint a szeretet lelkületét, melyben ártó, sebző szándék nincs. Ne fáradj meg, ne keseredj el, és ne fásulj bele a szavak okozta sérülésekbe! Csak vedd tudomásul, hogy milyen lehet az ember, és ne harcolj, csak küzdj a szó fegyvere ellen úgy, hogy Te nem fegyverkezel!

„Az emberek játszanak a szavakkal. Úgy éppen, mint a gyermekek a játékkockákkal. Csakhogy a szavak veszedelmesebbek, mint a játékkockák. Nem lehet összeszedni őket, és elrakni a ládába, ha rosszul sikerült a játék. A szavak örökre ott maradnak, ahová az első pillanatok hangulatában helyeztük őket. Láthatatlanok és megfoghatatlanok, és ezért nem lehet kijavítani a hibát, amit elkövettünk velök. Az emberek hihetetlenül könnyelműen játszanak a szavakkal.” (Wass Albert)

7 nap

7 nap 61 évvel ezelőtt, október 28. és november 3. között, mely az október 23-án kitört forradalom akaraterejében és elszántságában nyert diadalt, s megélte, hogy a vágyott szabadság elérkezhet, ha a nép szíve összeforr és a testvér testvérnek ad kezet.

7 nap 1956 őszén, mi pirosló aranyként csillogott, és a nép hitte, hogy az október 23-án való elindulásuk nem volt hiábavaló, mikor megmutatták, hogy nem adják fel, mennek előre, vállalva a szabadságba vetett hitüket, és többet, a hit cselekedetét, mely nemcsak álmodni mer, hanem tenni és utcára menni. A szabadság lángja átjárta a szíveket, és egyre-egyre többen lettek. A tömeg duzzadt, a lelkek a szabadság eszméje alatt megbátorodtak. A Sztálin-szobor porba hullott, a magyar zászlóba szabadon kapott bele a szél, a lyuk az első elégtétel volt a magyar nép szívén. A nép, mi védtelennek látszott és a tekintet nélküli hatalomvágy kiszolgáltatottja volt, felállt büszkén és ment előre, nem törődve a ropogó sortűzzel, és a szerda után következő véres csütörtökkel. A remény lángja hatalmasabb volt. A remény lángja, mely hiszi, hogy az igazságtalanság nem érhet célt. Az igazság győzni fog, győznie kell, bár volt már másként a történelemben, de most nem lehet.

A lehetetlenséggel vívott küzdelemben a magyar nép lelke eggyé lehet, és eljött 7 nap, mikor fiatal és idős egyaránt hitte, hogy a vérrel áztatott utcákra és terekre a béke és a demokrácia beköltözhet. Hol egyenlő lehet mindenki, hol a munkának az értéke a Tied: ha Te vetsz, Te aratsz. Hol a gondolat és a szó szabad, nincsen béklyóba kötve, nem kell megfelelni a Rendszernek. Hol hihetsz a Másiknak, mert közös akarat a szabadság eszméje alatt. Ember embernek többé nem farkasa, hanem barátja, miből előrehaladás születik az egyénnek és a közösségnek. Az álom 7 napig valóságosnak tűnt. 7 napig, mely a menny és a pokol találkozása volt. S a 8. napon jött a szörnyű ébredés. Szörnyű ébredés a valóságra, mely megmutatta, hogy nemzetünk véres színtere a nagyhatalmak politikájának. A szabadság 7 napja csak a megtévesztés politikája. Titkos alku a háttérben, majd Forgószél hadművelet a nyílt színen, mely tipor, pusztít, rombol és gyilkol. 3300 halott.

A forradalom vereséget szenvedett. De a szabadságba vetett hit mégsem győzetett le, mert efelett nincsen hatalma a fegyvernek, a tanknak, sem a bitófának. S az áldozatok vére csak táplálja azt a meggyőződést, hogy az ember szebb jövőt állítson utódai felé, hol nem csak propaganda szöveg a szabadság, egyenlőség és testvériség. Olyan jövőt, melyben szabadon teheted a Jót és nem a Gonoszt. Olyan jövőt, hol a boldogulás, a kiteljesedés Közös. Olyan jövőt, hol van hitele a Szónak, és még papírt sem kell írni, mert mit mondasz, cselekszel Őszinte és Igaz. Olyan jövőt, hol a cselvetés már csak a regények világa, és nem kell attól tartanod, hogy hátba támadnak.

E jövő, mit Magad elé is állítasz, valóságosnak tűnik, de olykor talán még Te is csóválod a fejed, hogy ily szép jövő nem is jöhet. Talán igazad van. De ha hiszel mégis Ebben, a közelébe érhetsz, mert Hitednek, jövőképednek van sugárzása, és ekképp a Másik Emberre is átragad. S először lehet, csak Ketten vagytok, de a kettőből, négy, nyolc és sok lesz, mert a szabadságban érzi otthon magát az ember. A szabadságban, melynek alapja a hit, fala a szeretet, teteje a testvériség. Az ablakán pedig a megújuló reménység sugárzik.

Ne add fel! Légy bátor, kitartó, türelmes és elkötelezett! Hisz a szabadság Magyarországra is elérkezett, mégha évtizedek következtek is el.

Márai Sándor: Mennyből az angyal

MENNYBŐL AZ ANGYAL – MENJ SIETVE

Az üszkös, fagyos Budapestre.

Oda, ahol az orosz tankok

Között hallgatnak a harangok.

Ahol nem csillog a karácsony.

Nincsen aranydió a fákon,

Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.

Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.

Szólj hangosan az éjszakából:

Angyal, vigyél hírt a csodáról.

Csattogtasd szaporán a szárnyad,

Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.

Ne beszélj nekik a világról,

Ahol most gyertyafény világol,

Meleg házakban terül asztal,

A pap ékes szóval vigasztal,

Selyempapír zizeg, ajándék,

Bölcs szó fontolgat, okos szándék.

Csillagszóró villog a fákról:

Angyal, te beszélj a csodáról.

Mondd el, mert ez világ csodája:

Egy szegény nép karácsonyfája

A Csendes Éjben égni kezdett –

És sokan vetnek most keresztet.

Földrészek népe nézi, nézi,

Egyik érti, másik nem érti.

Fejük csóválják, sok ez, soknak.

Imádkoznak vagy iszonyodnak,

Mert más lóg a fán, nem cukorkák:

Népek Krisztusa, Magyarország.

És elmegy sok ember előtte:

A Katona, ki szíven döfte,

A Farizeus, ki eladta,

Aki háromszor megtagadta.

Vele mártott kezet a tálba,

Harminc ezüstpénzért kínálta

S amíg gyalázta, verte, szidta:

Testét ette és vérét itta –

Most áll és bámul a sok ember,

De szólni Hozzá senki nem mer.

Mert Ő sem szól már, nem is vádol,

Néz, mint Krisztus a keresztfáról.

Különös ez a karácsonyfa,

Ördög hozta, vagy Angyal hozta –

Kik köntösére kockát vetnek,

Nem tudják, mit is cselekesznek,

Csak orrontják, nyínak, gyanítják

Ennek az éjszakának a titkát,

Mert ez nagyon furcsa karácsony:

A magyar nép lóg most a fákon.

És a világ beszél csodáról,

Papok papolnak bátorságról.

Az államférfi parentálja,

Megáldja a szentséges pápa.

És minden rendű népek, rendek

Kérdik, hogy ez mivégre kellett.

Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?

Mért nem várta csendben a végét?

Miért, hogy meghasadt az égbolt,

Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”

Nem érti ezt az a sok ember,

Mi áradt itt meg, mint a tenger?

Miért remegtek világrendek?

Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.

De most sokan kérdik: mi történt?

Ki tett itt csontból, húsból törvényt?

És kérdik, egyre többen kérdik,

Hebegve, mert végképp nem értik –

Ők, akik örökségbe kapták –:

Ilyen nagy dolog a Szabadság?

Angyal, vidd meg a hírt az égből,

Mindig új élet lesz a vérből.

Találkoztak ők már néhányszor

– A költő, a szamár, s a pásztor –

Az alomban, a jászol mellett,

Ha az Élet elevent ellett,

A Csodát most is ők vigyázzák,

Leheletükkel állnak strázsát,

Mert Csillag ég, hasad a hajnal,

Mondd meg nekik, –

mennyből az angyal

New York, 1956.