Esti séta

Kora ősz van. Még simogat az este. Lágyan érint a szellő, mely bejárja az utcát és a teret Veled együtt. Most a szellő a társad, őrangyalként Melléd szegődött. Oly finomság, egyszerűség és tisztaság árad Feléd, mit felfogni alig bírsz.

Este van, lágy fuvallat tölt be. A szíved lassanként a saját ritmusára ver, és betölt a csend. A csend a kisimult nagyvárosi forgatagban, hol nappal csak izzik a lélek és rohanás van. De most csak csend, mi harmóniát ajándékoz nyugtalan szívednek.

Van időd rácsodálkozni az életre, a magasba nyúló házak szépségére, az utcán járó-kelő emberekre, kiket most nem hajt előre semmi sem, csak sétálnak és élvezik a múló perc pillanatát, a lenyugvó Nap alkonyát. A Nap helyébe a Hold lép. Halovány holdsugár világít. E fény éppen elég most Neked, hogy a Lélek hangja megérintsen, áthatolva a szürkületen. A Nap már nyugovóra tért, de szórt fénye még világít, a horizont lassan elmosódik és néhány csillag már fénylik.

Megremegsz. A nappal lassan éjszakává lesz, miben a sötétség tör előre. A sötétség, mely kietlen és rideg, s oly hontalan benne az ember. A sötétség, mi elveszi a fényt és nem látsz mást, csak a következő lépést. De a sötétség fátyolán, mi elveszi szemed fényének a ragyogását, apró csillagszemek jelennek meg. S miközben sétálsz, azon kapod magad, hogy csak a csillagok fényében réved el a szemed, és az éj sötétje a barátoddá lesz. Barátoddá, hisz a fény szűrődik át, és csillaghímessé válik az éjszakád.

Kint vagy a téren. Feletted már ezernyi csillag ragyog. S a barátaidra gondolsz, kik oly sokan vannak, mint a csillagok, megszámolni sem tudod. S a fényük még káprázatosabb annál, mit most az égen látsz. Mert ragyogásukat a szeretet melegsége hatja át.

Kint vagy a téren. Szellő fújja lágyan az arcod. S ebben a lágy ölelésben a múltra és a jelenre a gondolsz. Eddigi életed, a Te történeted, mint egy film pereg le előtted. Eszedbe jut a múlt lázas munkája, tenni akarása, buzgósága. Az álmaid, melyek mindig hajtottak előre, várva a következő Nap hajnalát. Ám egyszer csak kitört egy féktelen vihar, és álmaid birodalma zajtalanul omlott össze. S Te meredten és némán álltál, szemlélve a pusztítást, mi kíméletlen és kemény orkán. Ám a Lélek, mint korábban sokszor, karon ragadott, és felforgatott életedbe harmóniát adott.

Most a csillag szőtte égbolt alatt újra álmokat álmodsz. Álmokat, melyekkel hozzátennél a világhoz. Erőt, reményt és hitet, hogy az emberek élete ne üresedjen meg. Hisz tudod és érzed a nagy igazságot, mit Dosztojevszkij így fogalmazott: „Lám, milyen előnyösen megváltoztatja az embert az öröm és boldogság! Ugy tetszik, mintha szívünket más szívbe akarnók átömleszteni, mintha azt óhajtanók, hogy mindenki vidám legyen, mindenki nevessen.”

Örömet adni és boldogságot átragasztani. Oly könnyűnek tűnik és természetesnek. Az is. Ám hogy ezt megtehesd, Neked kell előbb boldognak lenned. Boldognak a terhek súlya alatt. Akkor is, ha roppan a lelked, s úgy érzed, hogy meghasadni látszik a szíved. Akkor is, ha feszül lelked minden húrja, s kiáltanál keservesen meddig, meddig tart még az éjszaka?

Éjszaka van, de a csillagok világítanak. A csillagok, melyekben barátaid arcát látod, kikben a Lélek ereje ragyog, és üzenik: összetartozunk.

„Gyönyörű éjszaka volt, egyike azoknak az éjszakáknak, a milyeneket csak fiatalkorunk ismer, kedves olvasóm. A mennybolt olyan csillagos, olyan derült volt, hogy feltekintve rá, az ember önkéntelenül is azt kérdezte magától: Valóban élhetnek hát gonoszok is, ily szép ég alatt? És ez a gondolat, kedves olvasóm, szintén fiatalos, nagyon fiatalos. De bár sokáig lehessen a szived fiatal!” (Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Fehér éjszakák)

A boldogság

A boldogság iránti vágy tünékeny álom. Az ember sokszor úgy érzi, mintha a kapujában állna, mintha megérinthetné, mégis hirtelen szertefoszlik. Semmivé lesz. Talán azért van ez az érzés, mert az ember maga sem tudja, hogy mi teszi boldoggá. Elfelejt befelé fordulni, a lelkébe tekinteni. Csak éli az időt, amit kapott, de nem éli meg. Philip Zimbardo egy szemléletes hasonlatot használ ezzel kapcsolatban: „Ha elveszünk a múltban vagy elmerülünk a jövőben, nem vagyunk jelenvalóak, és a boldogság úgy suhan el mellettünk, mint egy ínyencfalatokat tartalmazó menü, amelyet a fogorvoshoz menet a kocsiban fogyasztunk el.”

       A boldogság kulcsa az idő, a megélt, amit önmagunknak és a másiknak tudunk adni. S talán erről felejtkezünk el igazán. A technikai fejlettség, a rohanás a megélt idő minőségétől foszt meg, és taszít boldogtalanságba. Ha nincsen magunkra és a másikra szánt idő, a társas kapcsolataink is megüresednek, és ettől érezzük magunkat boldogtalannak.

       Egy kis közbevetés. Az egyik legkedvesebb barátnőm reggel háromnegyed hatkor felköszöntött a születésnapom alkalmából. S valóban másként kelt fel a Nap. Ettől már csak az lesz a csodálatosabb, amikor személyesen is találkozhatunk, és egymásnak időt adhatunk az életünkből. A születésnapom boldog lett minden egyes pillanatában, amikor felköszöntöttek. Amikor a majd három éves keresztfiaim énekeltek nekem, amikor a barátaimtól üzenet érkezett, amikor rózsát kaptam a gyermekeimtől, amikor egy kedves barátnőm társaságában megettük a születésnapi spagettit és a két nagyobb gyermekem által sütött gofrit. A születésnapom boldog volt, pontosabban voltak boldog pillanatai. Pillanatai, amikor a jelenben felidéződött a múlt sokféle öröme, melyben a közös vonás az összetartozás, és a Rózsaszál, ami mindig ott volt az asztalon, cicoma és díszítés nélkül…

           A boldogság tünékeny álom. Vagy mégsem? Nem az, mert a megélt idő adja. A másik ember, akivel együtt vagyunk. S ennek erejét érezzük a találkozás után, és a hiányát is, ha Valakit nélkülöznünk kell hosszabb vagy rövidebb ideig. Ha a hiány, a nélkülözés állapotában vagyunk, akkor segítségünkre lehetnek a megélt idők boldog emlékei. Az emlékek, amelyeket jó felidézni, és beléjük burkolózni, és vágyni a szebb jövő felé, hogy túléljük a jelen nyomorúságát.

          Ha a másikra nézünk, akkor azt gondoljuk, hogy az arckifejezéséből meg tudjuk határozni, hogy boldog-e vagy sem. Talán még a hangszínéből is. A testbeszéd sokat elárul. De még többet mond egy ember boldog vagy boldogtalan állapotáról az, ahogyan él, ahogyan a másikkal bánik, ahogyan a másikhoz viszonyul. Hisz a boldog ember nem okoz rosszat és fájdalmat. Sonja Lyubormisky kutatása szerint a boldog emberek a következőket cselekszik: segítenek a munkatársaiknak és a járókelőknek, kifejezik hálájukat az iránt, amijük van, időt áldoznak családjukra, barátaikra és társas kapcsolataikra, élvezik az élet örömeit és megpróbálnak a jelenben élni, rendszeresen végeznek testmozgást, derűlátóak a jövőjükkel kapcsolatban, életcélokat tűznek ki és igyekeznek megvalósítani, jól kezelik az életben adódó gondokat.

         Boldogság. Tünékeny álom? Nem. Közel van, csak szem és szív kell hozzá, és a szeretet hangja. A szereteté. A szereteté, mely apát, anyát, gyermeket, barátokat tart egyben örökre, és boldog pillanatokat hoz az életbe.

„A Kék madarat nem kell távoli országokban keresni. A Kék madár mindig velünk van, ha szeretjük egymást, és örülünk az élet legkisebb ajándékainak is. De mindig elrepül, ha bántjuk egymást, ha irigykedve figyeljük mások örömét. Mert a Kék madár maga a boldogság és kalitkája az emberi szív.”  (Maurice Polydore Marie Bernard Maeterlinck)