A Nap fénye

       

Egy piros műbőr borítású szék áll a gangon. Időről időre kiül rá egy törékeny, idős néni, ahonnan felfelé tekint. A Nap felé. Arcán a boldogság röpke pillanata jelenik meg. Mintha az élete tökéletes lenne. Pedig nem az. Hisz már pár lépés is teher számára. Hátát meggörbítette az idő folyama, haja is megfakult már, az arcán mély barázdák.

     Elmerengek, mi lehet mögötte? Arcának ráncai mennyi fájdalmat és szenvedést rejtenek? Mit hozott számára a múló idő terhe, hogy testében ily kiszolgáltatott lett? De oly furcsa, mikor Reá nézek, csak a sugárzó szemét veszem észre, melyből erő sugárzik az erőtlenségben. Valahogy Te is így vagy ezzel. A gyengeségben vagy egészen acélos. Egyszerűen azért, mert a gyengeséget ki kell bírni, el kell hordozni. S ez nem megy magától. Nem segít a ráncolt szemöldök, sem a vicsorgó fog. Nem segít a könnypatak, mi ömlik-ömlik az arcon. Csak az lehet a segítség, az erő, ha az ember egyszerűen csak a Napba néz, mint a törékeny idős néni a piros széken ülve. Hisz ő már tudja, érzi, hogy a sötétséget csak a fény oszlatja szét.

       Ha úgy érzed olykor, hogy az erőtlenség hatalma nagy és már csak a gondok takarója takar, akkor a sötétség foglya vagy, mely Rád telepszik és a markában tart. Kísért, bánt és nyomaszt. Ha több a felhő, mint a Nap sugara, akkor keress egy piros széket, és ülj ki a gangra, a Nap felé fordítva arcod! S rájössz, hogy a múló idő alkonyában ugyan időd minden nappal fogy, és van sötét felleg feletted is sok, de a Nap is ott ragyog az Égen, sőt a fellegtől csak sugárzóbb a fénye.

         Sokszor megkevesbedik a fény, s van, hogy a napok terhe egyre súlyosabb, s sötétlőn köszönt Reád a holnap. S van, hogy úgy élsz, mintha teljes sötétség volna. Holott a fény nem tűnik el, a Nap ott ragyog az Égen, a JóIsten tart a kezében. Csak nyisd ki a szemed, és vedd észre! S ha meglátod a fénylő Napot, még a száraz kenyér is ízleni fog. Bár jó volna olyan, mi friss és puha, de táplálékod mégiscsak van. A szeretet jó ízét érzed, és enyhül, enyhül meggyötört lelked. Siralom, panasz és könny helyett mosoly jelenik meg tekintetedben, melyben ott van a Nap fénye.

         A múló idő nyomot hagy rajtad. Barázdát váj az arcodon, és lopja szemed fényének sugarát, hisz oly sok a sötét felhő, mi feledtetni, takarni akarja a Napot. Ám ha van törekvés Benned, a Nap fényét sohasem veszíted el. Csak ülj ki a gangra, mint az idős néni: a szívedet, a lelkedet napoztatni, engedve, hogy a Nap fénye elérjen, hogy erős legyél az erőtlenségben!

A csendkúra

„Az öregek, a régiek tudták még, kell, hogy időt szakítsunk magunkra, önmagunk és az egész teremtett világ megfigyelésére. Tudtak figyelni, tudtak várni, tudtak csendben lenni. Ismerték minden földi és égi feladat pontos helyét, idejét, s ha elbizonytalanodtak olykor-olykor, vártak és befelé hallgatóztak.” (Schaffer Erzsébet)

Az emberi élet tartalma pillanat. Az ember az életét mégis öröknek és végtelennek érzi, mintha az sohasem érne véget, és az örök életre kellene berendezkednie. A lélek sugarát a jövő foglalkoztatja csupán, és az ember nem is él igazán. Csak fut, fut előre, balgán, ostobán. Vágyakat, ábrándokat kerget, lélek szülte terveket. A buzgalom nagy, a szív akarása olyan, mint egy duzzadó patak. A lélek lüktet, és az ember megy, megy lankadatlanul előre. Életének minden perce megvalósított pillanat. Mégis folyton ürességet érez, és legszívesebben csendkúrát venne, mint mostanában egyre többen, kizárva az élet zaját, zsivajjal teli forgatagát, elvonulva egy erdőbe, vagy csak szobába húzódva vissza, hol a lélek a Teremtő Istennel valóban kommunikálhat. Hol a szív megnyílhat, és tiszta hangon dalra fakadhat, örülve a létezésnek, amiben része van.

Ha megállsz, és csendkúrát veszel, hol nem lüktet a lelked, hol nincsen külső zaj, zsivaj, zsongás és színes forgatag, talán csak egyszerű szoba, vagy az erdő fáinak egybefonódó bozótosa, megérted, hogy az élet igazi ízét a megélt pillanat adja. A megélt pillanat, amiben testestől-lelkestől benne vagy. Mikor a fák ágainak neszét is meghallod, mikor a madarak éneke a dalod, mikor a fűben mászó bogarakat is meglátod, mikor az Égen szálló felhőket is számon tartod. Kitágul előtted a tér, és Lélektől lelkesített ember leszel, ki örül a megélt pillanat minden másodpercének. S másként térsz majd vissza saját életed ritmusába, hol lüktetni és hajtani fog újra a lelked, hisz jövőd a kezedben. De tudni és érteni fogod, hogy a megélt pillanat életed minden perce közül a legszebb, és ez az, ami egészen a Tied. A megélt pillanat, amikor gyermeked a karodban tartod, s talán még szó és hang sincs, csak az egymásra néző szempárotok, és mosollyal rajzoljátok fel az Égre a Napot. A megélt pillanat, amikor az számít, akivel együtt vagy. A gondolata, az érzése, a szívének rezdülése. Nincsen felszínesség, csak mélység, hisz itt terem meg csak az egyet- és az együttérzés. S megérzed, hogy a másik is olyan ember, mint te vagy, egyedi és megismételhetetlen, és micsoda kiváltság, hogy a másikhoz lélekben is közel lehetsz. Ha ezt megérzed, bántani, gyűlölni sem vagy képes. Az igazi szeretet lélekcsendje már a Tied.