A néma tapsvihar

Színes forgatag. Embertömeg. Fény és homály. Dallam és csend. Egy színházteremben 1824-ben, hol az öröm hangjai fakadnak fel egy nemes és tiszta szív forrásából, mely lángol az igazságért és a szabadságért. A zene hömpölyög. Eufória, elragadtatás. Majd tapsvihar. Néma tapsvihar, mert a külső hang megreked, a lélek dallamát daloló szív füléhez nem juthat el. Örök csend van körülötte. Áthatolhatatlan a fal, min megtörik a külső hang. A terem azonban zeng, morajlik. Az öröm izzik. De Ő csak a kottáiba merül, és lapozgatja csendben, mintha a szobájában ülne a zongorája előtt. Nézi, dúdolja magában szívének dallamát, mit papírra vetett, mi Övé egészen, mit nem veszíthet el. Csak a zene tölti be. Közben észre sem veszi, hogy alkotása már a közönségé lett, az Ő öröme mások szívének is éneke, dallama, örömforrása lett.

Lassan múlik a perc. Mintha az idő megállna, és órákig tartana a pillanat, míg a tömeg előtt a komponista csak kottáiba merülve lapozgat. Ám egy énekesnő a zeneszerzőt a hangosan éljenző közönség felé fordítja. Felnéz. Szíve súlyosan dobban: csodálattól átitatott hölgyek és urak, kik mit sem törődve az etikettel, felállva tapsolnak. Magasba tartott kezek hangtalan zaja. Néma tapsvihar, mely után könny üli meg a szemet, és meghajol a szív, másként nem tehet. Néma tapsvihar, oly fájdalmas és könyörtelen. A hála, a köszönet, az öröm hangja a zeneszerzőhöz nem juthat el. Talán nem is kell, mert a közönség tekintete, mozdulata üzen. Ez most a világ teljessége, mely még csonkán is egész. Egész a hangtalan világban, hol csak belső hangzás, belső dallam és a szív éneke van. Egész, mert ebben a szívben mérhetetlenül nagy szeretet, öröm és békesség van. Nincsen lázadás, harag és düh, csak az alkotás szenvedélye, csak az öröm, mi ódává nemesül. Most nem számít már a nyomorúságos pillanat, mikor munkája közben fogai közé szorított dobverővel érintve a zongorát érezhette meg saját szíve dallamának ritmusát. És Ő komponált, alkotott rendületlen, ép és egész lélekkel tudomást nem véve sorsa mélyéről, mely nem letaszította, hanem lélekben felemelte Őt.

Ludwig van Beethoven nagy zeneszerző. Nagy, mert hatalmas volt Benne a Lélek ereje, amely mellett ma sem lehet elmenni közömbösen. Megérint. Megérint és tanít. Tanít – Ő és minden hangja, mit kottára vetett. Tanít arra, hogy a nehézség, a szenvedés csak külső körülmény, és hozzon Reád bármit a sors, az Ég talpon lehet és kell maradni, mert az számít, ami a Lelkedben vagy. Az számít, hogy lángolsz-e, élsz-e valójában, hogy Lelkedben van-e igazi és őszinte dallam? Dallam, mely az Égből fakad. Ha van dallamod, még a néma tapsvihar is zengeni fog. Zengeni Lelkedben, melytől az öröknek tűnő csend sem foszthat meg.

A kislányom Apának szólított

Nyári napsütés. Forró idő. Egy anya három gyerekkel. Három gyerekkel utazik villamoson és buszon. Már magában is izzasztó a helyzet, a forróság nélkül. Akinek több gyermeke van, érti és érzi ennek a valóságát. Ám ennek valósága most mély. Mert Apa hiányzik. Hiányzik. Nem tudja megfogni gyermekei kezét. Pedig Budára vezet az út, a hegyek felé, oda, ahova csak Apával együtt lehet menni.

      Az anya leszáll a buszról a három gyerekkel, és indul felfelé. A legkisebb, a szőke göndörfürtös égkék szemű kislány felkiált: - A mi Apukánkkal itt voltunk! – s csillog, ragyog a szeme. Egy pillanatra. Egy pillanatra, míg felidézi édesapja alakját, mi nem is oly régen még mellette volt. Majd újra szól: - Most Te vagy a mi Apukánk! Apa gyere! – s folytatódik az út. Az anya apává változott. Mily csodára képes a gyermeki képzelet, felülírja a természeti törvényeket - de csak képzeletben. Mert Apa nincsen ott, nem lehet. De a képzeletben a vágy, az álom nem ismer határt.

        A négyéves, göndörfürtös kislány kapaszkodik. Kapaszkodik fel a hegyen. Kapaszkodik, hogy biztos pontot találjon, míg felér a hegytetőre, s kitart az elhatározása mellett. – Apa gyere! Apa fogd a kezem! – az anya szíve összeszorul, és nem tud mást tenni, csak befelé nyelni a könnyeit. S kíséri a szó, mit göndörfürtös gyermeke egyre csak mond.
        A kislányom Apának szólított - szorítja lelkét ez a béklyó, s szaladna Érte, hogy visszahozza, hogy a göndörfürtös kislánya életét bearanyozza. Szaladna lélekszakadva hegyen és völgyön át, de tudja belül, hogy most nem segíthet, nincsen hatalma rá. Nem tudja visszaadni, bármennyire is akarná. 

       Az anya csendben megy a négyéves kislánya mellett. Fogja a kezét. A kérésnek enged, hisz a kényszer szülte, hogy anya és apa legyen egyszemélyben. Az arcán megjelenik mégiscsak egy könnycsepp. Hisz belül a szív zakatol, lüktet, sőt sír, zokog éj éjt és nap napot követve.

A kislány felnéz édesanyjára. Áhítat van égkék szemében, csodálat és szeretet. – Ne sírj! Ne sírj Anya! Emeld fel a fejed!

        Megtört a jég. Anya újra anya. S közben az úti célnál vannak. Az úti célnál Apa nélkül.

Ismerős a táj, és mégis minden olyan más. Szokatlan, idegen és még a nyári forróságban is hideg. Mert Apa nincs, Apa nem lehet jelen. Mintha az élet nem is élet volna, csupán az árnyéka saját magának, hol kicsiny és nagy keresi a helyét, de nem találja.

-Mikor jön haza a mi Apukánk? – kérdezi a négyéves, göndörfürtös. Az anya egy pillanatra megáll, és nem mond mást, csak annyit, mit mindig is szokott: - Nemsokára. Egy picit dolgozik. Picit. Egészen picit még. – Ám tudja ő is és a kislány is, hogy pici az most sok. Túl sok, mit a gyermeki lélek és a sóvárgó szív kibír, megért és felfog. Mégis pici időről beszél az anya és a gyermek, mert a remény tartja még életben őket. A remény, mi nem múlhat el, míg dobban a szív, míg csörgedez a vér az erekben, míg a Nap felkel. A remény, hogy végre minden a helyére kerülhet: Anya csak Anya lehet, és nem kell Apának lennie.

     „A mi Apukánk” – keserédes mondat, mely újra és újra megszólal, idézve a múltat, és vágyva a jobb jövő felé, hol Apa is sétál a családjával a budai hegyek felé.