A rózsaszál

Tavasszal mintha virágos kert lenne a világ. Varázslatos szín kavalkáddal, üde illattal bűvöl el a tulipán, a jácint, a gyöngyvirág. A mezőn pitypang hajt már neked, amott lángvirágot találsz. Színek, illatok mindenhol. Mintha varázslat volna, de nem az. Lelked kitárul, megnyílik, és kint a szabadban jól érzed magad. Csodálatos az élet – fakad fel belőled, és a szikrázó napfényben élvezed a pillanatot, ami most egészen a tied. Lélekben pillangó vagy, ki szállsz virágról virágra, könnyedén és szabadon.

            A sok virág között egyszer csak rózsára lelsz, amit most a legszebbnek érzel. Vöröslő szirmai a szerelemről dalolnak neked, színe és illata lángba borítja a szívedet. A rózsát nézve gondolataidba révedsz, és eszedbe jut egy verssor és egy régi történet. „Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;” (Vörösmarty Mihály) Nem hord, mert elég egy szál is belőle, hogy érezd a szívet szívvel összekötő olthatatlan szerelmet és szeretetet. Elhiszed azt, amit eleink mondtak, hogy a rózsa forrása maga az élet fája. Mintha az Édenkertben lennél, hol harmónia és változhatatlanság van.

            A pillanat örök, bár véget ér. De az érzés, mi a rózsa láttán a hatalmába kerít, mégis örökre a tied. Viszed, hordozod magaddal, és megtapasztalod, hogy a nyári perzselő napokban vagy a téli hideg kietlenségben is bimbót hoz, virágzik a szíved, lelked, mert van rózsád és lesz mindig. A szerelem, a szeretet örök, még ha olykor a tüskék megkarcolják is az ujjad, vér buggyan ki, de a virág megmarad, puha szirma és illata balzsam, gyógyír minden bajra.

            A rózsán virág és tövis, olyan ez, mint mikor az Ég és a Föld találkozik, a jó és a rossz viaskodik, de a jó a rossz fölé kerekedik. Mindig így van ez, csak nem látod olykor. Mert oly sok a tövis a világban. A gyűlölet, ami megszúr újra és újra. Az irigység, az őrület, ami sodorni akar a szeretet bíborvörös virágától egyre távolabb. Ám ha a tövisek helyett csak a virágra nézel, a dúsan vöröslő puha szirmokra, akkor simogató érintés öleli lelked, és a rózsa illata árad körülötted. A rózsáé, mi egykor ott volt Árpád-házi Erzsébet kosarában. Rózsa, mely ott kenyérből lett. Kenyérből, mit a szegényeknek vitt az éhínség és árvíz idején.

            Régi történet ez már, de mégis ismered, és eszedbe jut a rózsa és Erzsébet. Erzsébet, akiről ezt jegyezte fel egy ciszterci szerzetes: „e világ ködében úgy ragyogott föl, mint a hajnalcsillag.” E néhány szót valóban igaznak érzed. Mert Erzsébet alakja még több évszázad távlatából is ragyog, mint a hajnalcsillag. Talán a rózsák miatt, talán a szívében lakó önzetlen szeretet miatt. Hisz szívének teljességéből élt, lélegzett, és adta át magát Istennek és a férjének. Egyszerűen csak tette, amit a szíve diktált. Várának kamráit kiürítve, sokszor osztott ennivalót és pénzt a szegényeknek. Ispotályt létesített, leprást gondozott, gyermekágyas asszonyok ágyainál dolgozott. Dacolt az udvari etikettel, ha férjét hazavárta, elé lovagolt, kitörő örömmel és forró csókok kíséretében üdvözölte. Ez rosszallást váltott ki sokakban, még panaszt is emeltek ellene, amit a férje, türingiai Lajos ennyivel zárt rövidre. „Engedjétek csak jót tenni, hogy megtegye, amit Istenért tenni akar, és legyen elég nekünk, ha Wartburg és Neunburg várát nem adja el.” Lajos nagyon szerette és tisztelte a feleségét. Egy alkalommal, amikor Inselberg mellett ellovagolt, így fakadt fel: „Ha ez az egész hegy aranyból volna, akkor sem adnám oda érte az én Erzsébetemet.” Igazi szerelem, szeretet volt ez. A rózsaszálak találkozása.

            A rózsán van virág és tövis. De Erzsébet és Lajos csak a virágot látta, a tövisek ellenében is. Micsoda bíztatás és remény ez Neked, hogy a Jóra összpontosítsd szemed! A tövis mellett inkább a virágot lásd meg, így nyerve nemes célt, a nemes célhoz jó szívet!

1227-ben Erzsébet szívébe mégis tövis fúródott. Lajos a VI. keresztes hadjárat során megbetegedett és meghalt. Halálhírének megérkezésekor Erzsébet így kiáltott fel: „Jaj, Uram, most az egész világ meghalt számomra.” Ezután csak a ferences harmadrend szürke ruháját volt hajlandó magára ölteni. Az özvegyi örökségből ispotályt rendezett be Marburgban. Aszkézisben és önként vállalt szegénységben élt 1231-ben bekövetkező haláláig. A szeretet a szívéből nem múlt el. A tövis nem oltotta ki. Továbbra is „csak” boldoggá akarta tenni az embereket, miként a rózsaszál.

Tavasszal mintha az élet virágos kert lenne. Színek, illatok bűvölnek el. Ám nincsen szükséged mégsem sok virágra, csak egy bíborvörös rózsaszálra, hogy szeretetről daloljon a szíved, derű és boldogság honoljon Benned. Az élet igazi illata ez. Ha feltöltekezel vele, rózsaszállá leszel, a szeretet, a szerelem illatát árasztod szét, és minden lépésed olyan lesz, mint a virágszirmok selymes érintése.

Barát vagy ellenség?

Barát vagy ellenség? – az egyik legnehezebb kérdés, amire választ kell találni. Muszáj, mert az életed múlhat rajta. Nem túlzás. Mert az ember nem pusztán test, hanem lélek is, ami a másik lelke által erősödik meg vagy gyengül el, nyer önbecsülést vagy félelemben remeg és kishitű lesz, megkeseredik vagy reményt talál és látja, hogy lehet folytatás.

Barát vagy ellenség? Kivel veszed magad körül? Magad sem tudod olykor pontosan, mert a barát is tűnhet ellenségesnek, az ellenség pedig rokonszenvesnek. Ha jóhiszemű vagy, akkor a jót feltételezed, és abban kezdesz hinni, hogy ellenség nincsen. Csak ember van, kiben egyaránt van jó és rossz, és kebledre ölelnéd az egész világot. Úgy érzed, mintha téged is csak ölelnének – de csak addig, amíg a felszínt nézed a boldognak mondott időkben. Mihelyt boldogtalanabb időkben találod magad, mert sikertelen vagy, esetleg beteg, vagy egyszerűen csak megbotlasz, s netán elesel, kiderül azonnal, hogy mégiscsak csak van ellenséged a barátod mellett. Ellenséged, ki mindig is az volt, csak hallgatólagosan és leplezetten. Mert az ellenség az álcázásnak a nagy mestere. Csak akkor mutatja meg arcát, mikor úgy érzi, végre eljött az ideje, és győzhet feletted. Győzhet? Győzhet, ha engeded, hogy gonosz és álnok ereje elvegye hitedet és reményedet. Mert nem akar mást, hogy Te se szeress, légy konok, önző és hamis ember!

Barát vagy ellenség? Kire hallgatsz? Kire figyelsz? Mert barátod is van, nem csak ellenséged. Barát, ki nem pártol el, nem örül szenvedésednek, nem hajtja tűz, csak a Lélek lángja, mely forrón szeret és együttérez veled. Melletted van, közelsége balzsam a fájó sebedre. Míg az ellenségben csak a gyűlölet fortyog, és azon munkál, hogy még sebet ejtsen rajtad. Izzó öröm szenvedésed minden perce, s látod, hogy szinte már tombol, olyan mintha tűzben égne, féktelen indulata már-már perzsel. De mit számít ez, ha van igaz barátod? Barátod, ki testvéreddé lett, ki még a tűzbe is bemegy érted, veled, annyira szeret. Tűzbe, melynek perzselő lángját oltja, és nem szítja, és a láng –bárhogy is akar – nem éget meg téged. Hisz ott van melletted a barátod, nem is egy – kiknek lénye a változhatatlanság és az erő maga. Az erő átjár téged is, és megérzed: a barátaidban nem más, mint Isten érkezett meg hozzád. Nem szóvirág a szeretet, hanem megtartó erő, igazi testvériség, amely áldozatos és megmentő. Nincsen más gondolat benned, csak az, hogy Te is ilyen barát lehess! Barát és sohasem ellenség. Barát, mert örömöd a másik öröme, boldogulása. Barát, mert a nehéz idő alkalom arra, hogy kinyújtsd kezed, felemeld barátodat és küzdj érte! Barát, mert valóban jelen vagy a barátod életében, mert igazán és igazat beszélsz, s a beszélgetésben a szíved a szívéhez ér. Barát, mert értékes a másikkal töltött idő és a szó. Barát, mert hallod és érzed még azt is, amit a barátod szavak nélkül csak tekintetével üzen a szíve mélyéről. Barát lehetsz, micsoda lehetőség! Barát, már-már angyal. Eszembe jut egy idézet, amit pár éve az egyik barátomtól kaptam: „Mivel az embereket szárnyak nélkül nem lehet angyalnak nevezni, barátoknak hívjuk őket!”

Barát vagy ellenség? – gyötrő kérdés, hogy ki vesz körül. Gyötrő kérdés, melyre a választ megadja a nehéz idő. Ám fontosabb dolog azt tisztázni, hogy Te ki vagy? Barát vagy ellenség? Mert nem a másik döntéseiért, szavaiért felelsz, hanem azokért, amiket Te mondasz ki, azokért, amiket Te cselekszel.

Legyél csak barát, sohase ellenség! Hisz a tűzben és az indulatban Te is elégnél, és nem volna értelme földi létednek! Hisz csak a Jó számít, csak az igazi Szeretet! Az életed múlik rajta, nem kevesebb, hogy barát vagy ellenség leszel.