A barátság

Tavaszi napfény. Csobogó szökőkút. Díszköves tér. Szellő, mely kellemesen érinti az arcod. Nincsen annál csodálatosabb dolog, mint megfürödni a fényben a végtelennek látszó téren, ahol nem vagy egyedül. Nem, mert a téren mások is napfényfürdőt vesznek. Gyermekek is szaladgálnak. Lüktet az élet.

          Kint vagy. A szabadban szabad vagy. Mosoly ül ki az arcodra, mert szívedet belül egy kedves gondolat melengeti. Egy kedves gondolat, amit Ady Endre írt Móricz Zsigmondnak: „Erős vagy, mert erős lelkedben az Élet.” Ez a sor most többet mond neked bárminél. Mert éppen úgy vagy, ahogyan Ady. A barátság édes íze jár át, s próbálod te magad is megfogni a barátság csodáját. Ám azt érzed, hogy saját szavaid elégtelenek. Többre van szükség. Talán Adyra, talán arra a barátra, akivel most éppen együtt vagy kint a téren. A barátra, akivel beszélgetsz, akinek lénye betölti a lelked, és érzed, tudod, kimondod: barátságotok fény, levegő és szabadság. Fény, mert fénylően tündököl a lélek és csak a szeretet szórja a sugarát. Nincsen palástba burkolózó lélek sehol sem, aki a maga homályát öntené rád, barátnak adva ki magát. A verejtékkel játszott emberi színjátékról már rég lehullott a lepel. Tudod, hogy ki az igaz barát, és ki nem. Érzed, mert mögé látsz az ember által kivetített külső képnek. Barátod csak az maradt, aki nem hordott sohasem álarcot. Miért is hordott volna? Mikor lelkének igaz fényét adta és adja. Elpalástolni csak a homályt és a sötétséget kell, hogy ne látszódjék a métely.

           A barátodra nézel, és érzed, hogy nincsen áporodott levegő, minden friss, tiszta, és üde, még akkor is, ha megpróbált titeket az élet. Lenne min szánakozni és keseregni, de mégsem ezt teszitek, hanem előre néztek reménnyel. Tervek, vágyak, elképzelések fakadnak fel, hogyan lehetne még szebb és teljesebb az élet. Egészen szabadok vagytok. A szabadság könnyű érzése ural el, mert szabadon szárnyalhat a gondolat, az érzés, a szó. Nincsen semmi, ami gúzsba kötne, megállítana, figyelmeztetne. Bárhogy is keresnéd a kétkedő kérdést, hogy mit érdemes, lehet vagy szabad csak szólni, kimondani, nem találnád meg. Hisz a barátságban nincsen érdek, számítás, nincsen benne hamisság és áltatás, sem irigység, sem kérkedés. Csak igaz szó, ami sorra vesz bennetek jót és rosszat is, örömet és fájdalmat is. A nehézség súlyát mégsem érzed, a kritika is simogatóvá, balzsamossá lesz, mint a tavaszi szél, ami szárnyára vesz, és felfelé repít.

          Ady után visszhangzik benned egyre jobban „Erős vagy, mert erős lelkedben az Élet.” Ezt érzed barátod közelében, és az ő ereje a Te erőddé lesz, ahogyan a Te erőd is élteti a barátodban a lelket. Mert barátságotok lényege, hogy mindkettőtök lelkében erős az Élet. Kibírtok mindent, áldást és átkot is, mert az Életet nem lehet legyőzni.

         Kint vagy a téren. Átjár kívül-belül az Élet. Megvan minden, amire szükséged van: fény, levegő, szabadság; és a barát, az igazi barátság.

Felfelé

A Thököly úton egy fiatal lány a villamosra várt. Egy férfi megpillantotta, odalépett hozzá és megszólította: „Már húsz méterről felismertem a nyers márványban a szobromat. Bocsásson meg, még be sem mutatkoztam, Kisfaludi Strobl Zsigmond szobrászművész vagyok. Azt a nőt kell megformáznom, akinek a szebb életéért harcoltak a hősök.”

            A fiatal lány döbbenettel hallgatta végig a szavakat, és idő kellett neki. Idő, hogy a találkozásuk pillanatának csodája megérintse, és megértse, felfogja, mi is történhet, történik vele. A pillanat csodája, hogy múzsa lett, ihletet adó személy, alak. A művész már tudja, hogy a szabadságot hogyan öntse formába. A forma, sőt a szabadság lelke ez a fiatal lány, akiről később ezt mondta a szobrász mester: „Senkiben nem éreztem úgy a tiszta lángolást, mint ebben a vidéki lányban.”

            1947-ben felállították a Gaál Erzsébetről mintázott Szabadság-szobrot a Gellért-hegy tetején. Alakja méltóságot tükröz, már-már királynői. Kezében pálmaág, a győzelem jelképe. Felfelé tekint. Haját fújja a dunai szél. Egy bronzba öntött nő alakja, akiben lángol a lélek.

        A szabadság a valóságban is bronzba öntött, mintha mázsás súlya lenne, de mégis könnyed és tiszta lángolás. E kettősség hatja át. Hisz szabadnak lenni a jóra felelősségteljes küldetés, hogy ne csorbuljon a jog, a másik ember joga. Ezt úgy lehet csak teljesíteni, ha az ember szíve tiszta és nemes, ami valóban hisz a jóban és az igazságban. Mert az igazság tesz szabaddá valóban.

Különös, hogy a magyar Szabadság-szobor, ellentétben az amerikai Szabadság-szoborral, felfelé tekint és nem előre. Oly megkapó és sokatmondó ez a tekintet. Hisz az igazi szabadság nem emberektől érkezik, hanem felülről, a világosságból, ahol minden egyértelmű és tiszta, ahol nem sérül a jog, ahol nem támad gyűlölet, békétlenség, harag. Fent békesség és egyetértés honol. A szeretet izzik. A lélek szabad. Valóban az. Nincsen, mi béklyóba fogja, megkötözze, meggyötörje. Szárnyalhat, repülhet könnyedén, mintha nem volna alatta mélység.

A Szabadság-szobor tekintete az Égre vetül, és tanít minket szavak nélkül, hogy a szabadságot, mi oly fontos nekünk, hol és merre keressük. Tanít, hogy hol töltekezhetünk fel mi is belső lángolással akkor, mikor szívünket jeges kéz szorítja, hogy kioltsa bennünk azt, ami éltet, erőt ad, mosolyt csal az arcunkra. Tanít, hogy honnan merítsünk erőt, mikor lehetetlenségekkel nézünk szembe és úgy érezzük, mi már kevesek vagyunk ehhez. Tanít, hogy hogyan lehetünk tiszta lelkű, lélekben nemes emberekké, akikért érdemes küzdeni másoknak is – hiszen a szabadság sohasem csak egyszemélyes ügy, hanem egy közösségé, egy népé.

Kell az erő, mert oly könnyen megfáradunk és belekeseredünk abba, amiben élünk. A mélység mintha közelebb lenne, mint az Ég. Van, hogy úgy tűnik, hogy az igazságot csak mi ismerjük. Az igazság maga és annak elérése oly utópisztikus. Mintha soha nem jutna érvényre, mert oly nagy a hamisság és az ámítás ereje. Mintha szabadság sem volna, bár annyit beszélnek róla. S már tele lennénk keserűséggel, mint a múzsa maga. Gaál Erzsébet a szobor felállítása után évtizedekkel (1984) már ezt mondta: „Tudja, sok méltatlan embernek tartok én pálmaágat.” Sok a méltatlan ember, aki nem viszonozza a jót jóval, akiben nincsen sem tisztelet, sem megbecsülés, sem szeretet. A bőrén érezte a hátratételt. Bár élete végéig „Szobor” lett a beceneve, de még a Szabadság-szobor felállításának az ünnepségére sem hívták meg. Az ihletet adó múzsa alakjára a feledés homálya borult, és magára maradt. Meg kellett küzdenie minden egyes napért, a talpon maradásért. Nehéz sors jutott neki. Nehéz sors, melyet mindnyájan ismerünk. Hiszen elég csak a saját életünk megpróbáltatásaira, szenvedéseire, a mindennapok kisebb vagy nagyobb küzdelmeire tekintenünk, ahol a mélység és a magasság ütközik meg újra és újra. Az élet terhét nem könnyű hordozni. Ám egy apró, mégis fontos mozzanat rajtunk múlik. Az, hogy méltósággal felfelé emeljük a tekintetünket. Felfelé, az Ég felé, hittel és reménnyel, hogy a győzelem, az igazság diadala elérkezik egyszer. Ha a fejünket felemeljük, és felfelé nézünk, nem magunk elé, akkor a problémák és kihívások már nem is tűnnek olyan nagynak és legyőzhetetlennek, hisz tudjuk, van segítség és van erő. Lehetséges, sőt valós dolog győzelmet aratni az igazságért. Lehetséges, sőt valós dolog az Ég közelében lélekben szabaddá válni, mintha nem volna alattunk mélység.