A jó hír nem hír. Mondhatnánk azt
is, hogy a jó természetes és megszokott, nem kelt különösebb feltűnést, s ezért
nem kell róla beszélni. Holott a jóból, a jó hírből merít erőt a lélek, és a jó
megtapasztalása révén mondja ki az ember, hogy érdemes küzdeni, dolgozni, tenni,
a reménységben megújulni.
A rossz hír
már hír, ami megállít, felkavar, megdöbbent, olykor izgalommal tölt el. Valami
olyan, amiről érdemes beszélni, tovább adni. „Hallottad?” „Hallottam.” „Tényleg?”
„Ez nem lehet igaz!” – s nem is minden rossz hír igaz, nem is úgy igaz, ahogyan
mondják, de kell a szenzáció.
A jó hír nem
hír. A rossz hír a hír, még akkor is, ha annak hallatán nem érezzük jól
magunkat a bőrünkben. A rossz hír hitetlenkedést, csalódottságot, fájdalmat
okoz, felháborodottsághoz vezet, elveszi a komfort- és biztonságérzetünket,
félelmet kelt, hogy valami hasonlóan rossz velünk is megtörténhet. S nem kell
soká várni, míg a rossz hírekből táplálkozó ember valóban csak a szoba négy
fala között érzi jól és biztonságban magát, és elveszíti az örömre való
természetes képességét, a szépre és a jóra való rácsodálkozás lehetőségét –
mintha a jó valójában nem is létezne, csak a rossz.
A Bibliában az
Újszövetség első négy könyve az evangélium (jelentése: örömhír) elnevezést
kapta. A négy evangélium Jézus történetét meséli el, és már a könyvek műfajának
a meghatározásában elhangzik a legfontosabb üzenet: Jézus léte a Földön örömhírt
jelentett. Ezt nem nehéz felfogni, csak végig kell gondolni mindazt, amit Jézus
cselekedett, mondott. Az élet napfényes oldalát mutatta meg. Mai szóval talán
úgy fogalmaznánk, hogy optimizmust hozott. Azt, hogy érdemes hinni jóban, és
tenni a jóért, derűsen és reménnyel előre tekinteni. Ha a Jézusról szóló
történeteket megnézzük, kiderül, hogy az élet magaslatát, pozitív lehetőségeit
mutatta meg és hozta egészen közel az arra fogékony embereknek. Különös mégis azzal
szembesülni, a Bibliát olvasva és talán saját személyes tapasztalatainkat is
számba véve, hogy nem mindenki fogékony a jóra és a világosságra. Voltak és
vannak, akik a sötétségben, a homályban érzik otthonosan magukat, és ennek
áporodott levegőjét árasztják magukból, s erőltetik rá a környezetükre. Miért?
Erre csak ők tudják választ. Bár kétségkívül meg lehet próbálkozni a
válaszadással, amivel ha megpróbálkozunk, odajutunk, hogy a sötétség az önszeretetből
táplálkozik, amihez hozzátapad a bármi áron való érvényesülés, a hataloméhség a
másik élete felett, az irigy szem, a hamis száj és a kegyetlen szív. A
felebaráti szeretet még csak nyomokban sem vehető észre.
Jézus korában
a negatív emberi oldalt a farizeusok és az írástudók mutatták meg rendkívül
hangsúlyosan. A korabeli „hivatalos” egyház képviselői, akik körömfont módon
keresztkérdésekkel, Jézus munkásságához sajátos magyarázatot illesztve próbálták
lehetetlenné tenni és végül keresztre küldeni őt. Holott tudniuk és látniuk
kellett volna, hogy a számukra adatott messiási próféciák teljesedtek be Jézus
személyében. Látták vagy sem, értették vagy sem, nem az a fontos, hanem az, amit
és ahogyan tettek. Jézus mégis hirdette az örömhírt – a jót és a nem rosszat. Hirdette
az örömhírt a szabad ég alatt, a pusztában, a városokban, a falvakban, a
házakban. Vándorlás lett az útja és a kiszámíthatatlan emberi élet. S
megtörtént a csoda. A lelket, a testet gyógyító szavai és tettei nyomán sok
ember került összeköttetésbe Istennel, a világosság sugara megcsillant és
ragyogott, a boldogság beköltözött a szívekbe. A szívekbe, ha nem is
mindenkiébe. Mert sokan elutasították Jézust. Még a meggyógyított 10 leprás
közül is csak egyetlen egy szívében termett meg a hála. Itt nem is a hálátlanságra,
mint emberi jellemzőre akarok rámutatni. Sokkal inkább arra, hogy abban az egy
emberben volt fogékonyság a jóra. Ám ezért az egyetlen emberért már megérte a
gyógyítás, sőt mind a 10 leprás meggyógyítása. Még akkor is, ha ez alkalmat
adott a farizeusoknak az újbóli támadásra Jézus ellen, a jó hír negatív
átértékelésére. Még akkor is, ha csak egy gyógyult leprás értékelte és értette
meg, hogy mi is történt vele. Tízből egy. Kevésnek tűnik. Nem gazdagságos, hisz
több volt az energia-befektetés, mint az eredmény. De mégis megérte. Azért az
egy emberért. Ez a mennyei gazdaságtan. Az egy is számít.
A mennyei
gazdaságtan logikáját kellene megtanulnunk, aminek a szeretet, a felebaráti és
az Isten iránti szeretet a forrása. Nehéznek tűnik? Lehet, de csak akkor, ha kívülről
és nem belülről szemléljük. Mert például a nagycsalád sem gazdaságos, mégis
olyan szeretet-többlete van, amihez nincsen fogható.
A mennyei
gazdaságtanban nem az értelem dolgozik, hanem a szív, a lélek munkál, és a
szeretet diktál. S ha az emberek ismernék a mennyei gazdaságtant, akkor csak jó
hírekkel traktálnák egymást. „Látod, neki is sikerült.” „Látod, milyen ügyes és
tehetséges.” „Látod, kitartott.” „Látod, őszinte és egyenes volt.”„Látod, hogy
mennyit segített.” „Látod, meghallgatott.” „Látod, mellém állt.” „Látod,
felállt a nehézségből.” A pozitív példák pozitívumokra sarkallnak. A jólelkű
szavakra, cselekedetekre és a jó hírekre olyan nagy szükségünk van, mint egy
falat kenyérre. Mégis a rossz hírektől van már gyomorrontásunk.
A jó hír
forrása a jó. A jó, ami sokszor észrevétlen és természetes. Sokan azt gondolják
róla, hogy szóra sem érdemes. Pedig a jó szó, a jó hír az, amit megéri
kimondani és tovább adni, mert épít, gyógyít és örömre hangol. Neveljük hát szívünket
a jó befogadására, szemünket a jó meglátására, ajkunkat a jó továbbadására!
A saját
életünk hírszerkesztői mi vagyunk. Az általunk szerkesztett „híradó” minden nap
szól. S mi a szabály benne? A jó hír nem hír vagy a jó hír számít igazán?