A fűzfa

Van, aki fát ültet, és gondol a jövőre. Az árnyékra, mi enyhet ad a forróságban. A nyugalomra, mit buja zöldje áraszt. A szilárdságra, mi a viharban mutatkozik meg. Ha hajlik is az ág, ha fújja is a szél, a fa rendíthetetlenül áll.

Szeretem a természetet. Az égbe magasodó fákat. Különösen is a fűzfát, mi nagy és hatalmas, az égbe tör, és mégis lehajlik minden ága. Sokáig zöld, a tél közeledtével nehezen válik meg a levelektől. A lombja sűrű, szinte áthatolhatatlan. Ágai, mint zuhatag borulnak alá. Olyan csodálatos érzés megbújni benne, melenget, ölel és eltakar. Menedéket és egy saját kis világot ad. Ha lenne kertem, fűzfaligetet ültetnék, és csak ülnék ott csendben. Úgy, ahogyan korábban is tettem a fűzfák árnyékában. Mert fűzfa mindig volt a kertünkben.

            Most csak az emlékeim vannak, és a képzeletem szárnyalása. Behunyom a szemem. Már nem a szobámban ülök, hanem a zöld füvön egy fűzfaligetben. Fűzfák magasodnak egymás mellett sorban. Felfelé néznek, a fény felé törekednek úgy, ahogyan nekünk, embereknek is kellene. Mert a fény az, ami éltet és növekedést ad. Ki a fény felé fordul, növekedni csak az tud, és hajtást hozni is így lehet: nem egyet, kettőt, hanem rengeteget. Ahogyan a fa, úgy terebélyesedik az emberi lélek, növekszik, gazdagodik a jóval, de mégis aláhajló marad. Aláhajló, azaz alázatos, de nem képmutató és megjátszott módon, hanem valóban tisztelve az életet, a másikat és az Istent. Tudva azt az egyszerű titkot, hogy a dús lomb Isten ajándéka és nem emberi érdem. Ami rajtad múlik, annyi csak, hogy Isten felé fordulj egész valóddal és elfogadd az éltető fényét, s utána terebélyes lombkoronáddal védelmező árnyék, a nyugalom menedéke légy, és kitarts akkor is, ha támad a szél, ha csattog az ég, ha zúdul az eső, mintha dézsából öntenék. Hiszen rendeltetésed az, hogy szilárdan állj és megmutasd Isten hatalmát, szeretetét és gondoskodását. Rendíthetetlenül állsz, mégis leszakad néhány ág. Nyomot hagy a vihar, de nem bánkódsz soká, mert új hajtást és új reményt találsz, és egyre erősebb, dúsabb lombú vagy, hisz az Alkotódnak van reád gondja: a növekedéshez erőt ad.

            Kinyitom a szemem, de lélekben még a fűzfaligetben vagyok. A fűzfa és az ember hasonlóságára gondolok. Azután sóhaj fakad fel, és értetlenség ural el. Miért nem fűzfaliget a világ? Miért van sok helyen csak kóró és száraz ágú, törpe fa? Miért oly sok a büszke és rátarti ember, kinek sovány a lombja és alacsony az életfája? Miért van az, hogy csak a fekete földbe gyökerezik bele, és ha meg is érinti a fény, a természeti törvényeket kijátszva öntudattal és elszántan elfordítja arcát?

            Szomorú látvány a ritka lombú alacsony fa, mely nem növeszt már semmit sem, és így árnyékot sem ad. Ki közelébe ér, csak a tűző nap égetését érzi. Nyugalmat sem talál, ki arra jár, mert nincsen elég ág, levél, mi a hangokat lecsendesítené. Nincsen zuhatag, mi védelmet adhatna, ölelhetne, beboríthatna. Csak a kevélység, mi büszke a kevésre, a szárazra és lenézi a fűzfát, és ha tehetné, elpusztítaná. Kitörölné még az emlékét is, hogy csak a kopár kietlenség és a száraz ág legyen a valóság, s végre megtanulná az ember a rosszban jól érezni magát, mert nincsen, mihez mérje, mivé lehet , milyen gazdagon, dús lombúan zöldellhetne a lelke! Megelégedne a fénytelen élettel, hol csak sötétség és homály honol, vita és békétlenség terem, hol az ágak duzzadnak ugyan, mintha élet lenne bennük, de csak a gyűlölet és indulat hajt mindent és teszi tönkre az életet!

            Bárcsak lenne kertem fűzfával tele! Egészen édeni hangulat lenne! Miként az emberi világ is édeni lenne, ha nem ritka lombú, száraz ágú törpe fával lenne tele. Kopár és kietlen a világ, de néhány fűzfa megterem benne. Kik vágynak a fény felé és nem állnak ellent. Kik hagyják, hogy a mennyei világosság termővé tegye őket. Kiknek terebélyes a lombjuk és szeretettől duzzad aláhajló águk. A szeretettel nem kérkednek, csak adják alázattal, egyszerű, igaz és őszinte szóval és mozdulattal. Hála járja át a szívem, hogy élnek és teremnek a fűzfa emberek, kik állják a vihart is rendületlen. Derűt hoznak és reményt, hogy a fűzfaliget nem is oly képtelenség.

         Ha szétnézel, és a szemed megakad a ritka lombú, száraz ágú törpe fákon, és csüggednél már, hogy milyen lehangoló világ, akkor nyisd szemed egészen tágra és nem tudod nem észrevenni a fűzfát, a fűzfákat, és érezni az örömet, hogy te is fűz lehetsz, csak a Fénytől, mi a legfontosabb, nem fordíts el a szíved, hanem telj meg vele egészen és engedd, hogy éltessen! 

Az önuralom

A néhai miniszterelnök Antall József egy televízió-interjú során azt a gyermekkori emlékét elevenítette fel, hogy egyszer matematikából egyest kapott. Ez rendkívül fájt neki, és kétségbeesett. Hazaérkezve az édesapja nem haragudott meg rá, nem gondolta ezt jóvátehetetlen bajnak, és csak annyit kért tőle: „Fiam, ne veszítsd el az önuralmad!”

            Ha végiggondolom ezt a rövid epizódot, megértem, hogy az egyik legfontosabb tulajdonsága az embernek az önuralom. A bajban is meg kell őrizni az emberi méltóságot. Ez nem könnyű. Mert a kudarc, a veszteség, a sikertelenség rossz érzés. Én sem érzem jól magam a bőrömben, ha valami nem úgy sikerül, amint vártam. Meglátszik rajtam, amit a szívem átél. Mégis tudom, hogy törekednem kell arra, hogy az önuralom az enyém legyen. Uralkodnom kell az érzéseim és a gondolataim felett. Természetesen ezt nem úgy gondolom, hogy felveszek valami álarcot, és az arcom rezzenéstelen marad. Olyan ember sohasem szeretnék lenni, ki egyformán fogad örömet és bánatot. Ám szeretném legyőzni a rossz érzést, az elkeseredést és az indulatot. Mert egyik sem visz előbbre, csak a mélybe ránt, és hátra húz. A közömbösség, a pesszimizmus, a harag tehát nem lehetőség.

            Racionálisnak tűnik ez a megállapítás, és már-már az az érzése az embernek, hogy az önuralom és a higgadtság mintha csak az értelem és a neveltetés kérdése lenne. Részben az is. Én is arra tanítom a gyermekeimet, hogy ne veszítsék az önuralmukat, ha valami nem úgy alakul, mint gondolták, ne legyen sírás, kiborulás, hangos felháborodás, esetleg hiszti. Ezt a szülők újra és újra elismétlik. Mindennek ellenére sokáig nem sok gyümölcs terem, mert lelkileg kell megérnie rá az embernek. Bár van, aki felnőtt fejjel sem képes érzéseinek gátat szabni, indulatait kordában tartani.

            Mi segíthet? Úgy gondolom az, amikor az ember a jó vagy rossz érzéseivel befelé fordul, és Felfelé tekint. Egyszerűen imádkozik. Az imádkozás pedig nem annyi, hogy elmondok egy jól ismert fohászt és megyek tovább. Az imádság belső elcsendesedés, amikor időt szánok magamra és arra, Aki megalkotott. Az Alkotóval összekapcsolódik a lelkem. Csak mi létezünk ketten. Csend van. Az idő végtelen. Csak a lélegzetvétel hangja hallatszik. Az élet teljessége tárul fel, a csodája, a misztériuma. Minden hullám, ami a lélekben van, szépen kisimul. Erő és nyugalom áramlik szét. Az egyensúly, mi a mindennapokban meginog, helyreáll. Mintha újjászületnék. A lélek és az értelem összhangra talál, és le lehet tenni a rossz érzéseket, a haragot, az indulatot, a bánatot, helyére pedig a megújulás, a reménység, a jó iránti elszánás kerül. A negatívumok eltűnnek és megmaradnak. Megmaradnak úgy, hogy bölcsességre vezetnek. Rájövök arra, hogyan javítsam ki azt, ami rossz. És utána jön a „mégis” nekifeszülése, hogy nem adom fel a küzdelmet, de Isten erejével jó és nemes eszközt használva megyek tovább a hétköznapok küzdelmeibe.

            Az önuralom témájától indultam el. Azt hiszem, még nem távolodtam el tőle. Csak az önuralom titkához jutottam közelebb, ami valójában isteni ajándék az imádkozó léleknek. Az imádkozó léleknek, hisz az imádság lelki felfrissülés, biztos alap és háttér. Alap akkor, mikor megrendül a lábunk alatt a föld, majdnem reánk omlik az előttünk lévő sziklából egy darab vagy kiönt mellettünk a folyó és az ár csaknem elborít. És mi mégis állunk szilárdnak, keresve a megoldást. Hisz ott van az imádság háttere, amiből újra és újra erőt meríthetünk és nem a jó vagy a rossz hangulatunk, indulatunk vagy örömünk kormányoz, ha Isten Lelke. Ez több és csodálatosabb annál, mit remélhet az ember, mégis megkapja, mégis része lehet benne!

            Ne fokozzuk le az életet azzal, hogy nem élünk az imádság lehetőségével! Mert az imádkozás nélküli élet valójában nem is nem élet, csak ideig-óráig tartó viaskodás az érzésekkel, a gondolatokkal, a másik emberrel, hol nincsen folytonosság, mert szeretet és gyűlölet, elégedettség és keserűség, békesség és harag váltja egymást. Nincsen igazi nyugalom, sem önuralom, sem józanság.

        Lássuk meg, hogy lehet emberként mennyei erővel élni és az élet nehézségeivel szembenézni! Miénk lehet a józanság, a higgadtság és az önuralom akkor is, mikor mások csak egymásnak feszülnek, hadakoznak lélek és értelem nélkül, olykor kétségbeesnek és elégedetlenkednek, míg végül az indulat tüze megemészti őket.

             Forduljunk befelé és tekintsünk Felfelé, hogy harmóniát és békességet találjunk, hogy a rossz helyzetekből a legjobbat kihozzuk, világosan látva a körülményeket és a kiutat, józanul, higgadtan, önuralommal a Lélek vezetése alatt.