Többnek lenni

A történelem az élet tanítómestere. Jó hátra tekinteni, megismerni a múltat, feltöltekezni az előttünk éltek bölcsességével. Hiszen nincsen új a Nap alatt. Csak a technikai fejlettség változik, de az ember ugyanaz.

Szeretem a múltat. Jó belehelyezkedni abba, hogy mi történt 100-200 évvel ezelőtt, vagy még régebben. Csodálni a régen éltek bátorságát, elszántságát. Szívem ilyenkor ünneplőbe öltözik. Nem gondolom, hogy ehhez mindig kell egy megrendezett ünnepség. Bár az ünneplés maga mindig alkalom arra, hogy megállítson és elgondolkodtasson, hogy ne vesszünk el annyira a jelenben, és visszatekintsünk elődeink nagy tetteire, s feltöltekezzünk lélekben. Ám a visszatekintés rejt egy nagy veszélyt. Méghozzá azt, hogy az ember megáll a múltban. Ünnepli azt, ami régen volt, és nem gondol a jövőre. Arra, hogy vajon reánk, akik és itt most élünk, érdemes lesz-e az utódainak visszatekinteni?

A múlt, ami mögöttünk van, nagy ajándék. Ám könnyen akadállyá válik, ha csak az létezik, és elfelejtünk a jelen és a jövő kihívásaira tekinteni. Itt most nem a megélhetésre, a Mi kerül az asztalra? kérdésének körbejárására gondolok, hanem a lelki gyarapodásra. Arra az egyszerű dologra, hogy vannak-e önmagunkon, a létezésünkön túl mutató céljainak? Akarunk-e egyáltalán gyarapodni, előrejutni? A történelmet mindig az vitte előre, hogy az emberek fejlődni akartak, keresték a kihívást. Manapság azonban ennek a fénye kezd megkopni. Van egy technikai fejlettség, és mintha ez elég lenne. Általában véve látom a mai gyermekeken, hogy sokszor már életuntak, hisz mindenük megvan, és elegendőnek ítélik, hogy csak azt tanulják meg, hogy tudják használni az eszközöket és a lehetőségeket. A fejlődésre mintha nem lenne igény – a többségben.

De mindig van egy jövőbe tekintő kisebbség. Talán sohasem voltak az ilyen gondolkodású emberek többségben. De volt erejük a jó ügyet elszántsággal előremozdítani, akár lelkiekben, akár tudományos téren, akár úgy, hogy egy ország vezetőjeként jó irányba kormányozzák a reájuk bízottakat.

Édesapám sokszor mondta nekem: „Több legyél, mint én.” Pedig ő is sok mindent elért, diplomát, családot, egzisztenciát. Elégedett volt az életével, de mégis ha rám nézett, egyetlen gyermekére, akkor a gyarapodás vágyát fogalmazta meg. Én sem tudok másként tenni. A tenni vágyás és az alkotás örömét akarom a gyermekeimnek továbbadni úgy, hogy ne csak ők legyenek többek, hanem a környezetük, a közegük, amiben élnek. Hisz felelősséggel tartozunk egymásért.

A Bibliában a talentumok példázata ugyanezt a lelkületet és a lelkesedést hozza elénk. A példázatbeli gazda a szolgáira bízza a vagyonát, hogy kamatoztassák. Ez a jó értelemben vett meg nem elégedés indulata. Megmutatja, hogy az életben kell, hogy legyenek célok. Nem azért születtünk, hogy a múló évek elteljenek felettünk, hanem azért, hogy alkossunk, létrehozzunk valamit. Több legyen az élet, mint amilyen korábban volt. A három szolgából kettő megduplázza, amit kap. Egy azonban nem tesz semmit, csak elássa. Erről az utóbbiról azt mondhatnánk, hogy nem tett ő semmi rosszat, vigyázott arra, amit kapott, megbecsülte. Ám a megbecsülés nem megőrzést jelent, hanem kamatoztatást. Azt, hogy használjuk az eszünket, a tehetségünket, bölcsességünket és a jóra való készségünket. A példázatbeli gazda elmarasztalja ezt a bizonyos tétlen, egy talentumos szolgát. Dicséretet, elismerést pedig az kap, aki többre jutott.

A mi világunk nem mindig így működik. Előfordul, bizony nem egyszer, hogy azt marasztalják el, aki fejleszt, gyarapít, akinek az élete előremutat, és bizony azok, akik nem tudják vele tartani a lépést, de megvan rá hatalmuk, hogy gátat vessenek a fejlődésnek.

Ha az egyháztörténelmet nézzük, eszünkbe juthat Kálvin János vagy Luther Márton, akik hírnökké váltak korukban, mert a Biblia tiszta forrásához akarták vissza vinni az egyházat. S mi lett belőle? Református és evangélikus egyház, de előbb üldöztetés és kiátkozás. Jó az ő életpéldájukat ismerni. De még jobb tanulni tőlük, tanulni a lelkesedést, a tenni vágyást, az elszántságot, hogy korunknak is legyenek hősei, hogy többek legyünk mi is. Több, és lelkileg gazdagabb emberek. De tudunk-e és akarunk-e többek lenni? Vagy elég a múlt gazdagsága és megelégszünk a jelen silányságával? Merünk-e álmodni, vagy bátorságunk megmarad annál, megelégszünk azzal, ami van és sopánkodva széttárjuk a karunkat, hogy nem volt lehetőségünk a gyarapodásra? Nem rajtam múlt, csak a körülményeken – hányszor hangzik ez a kifogás a tétlenség leplezéseként.

Lehetőség mindig van. Rajtunk, embereken múlik, hogy kihasználjuk-e? Rajtunk múlik, hogy csak hátra tekintünk, és nem cselekszünk semmi építőt, rosszabb esetben még pusztítunk is, vagy előre nézünk a tervezés, az alkotás vágyával, hogy több, nemesebb, jobb és emberibb legyen a világ, amiben élünk, és amit majd hátrahagyunk az utódainknak.

Lüktet bennem a mondat, mit édesapám hagyott rám örökül: „Több legyél, mint én.” Lüktet és hajt előre, meggyújtva újra és újra szívemben a szikrát. Érzem, hogy a jövő a kezemben van. Mozdulok, cselekszem és építek. Nem tehetek mást, hisz erre tanítottak, neveltek. Lélekben büntetésnek érzem a tétlenséget. Igazán boldog akkor vagyok, amikor többre juthatok.

A kincs

Minden ember keresi a kincset, amíg a Földön él. Te is és én is. A kincskeresésben egyformák vagyunk. Abban azonban meglehetősen különbözünk, hogy mit tekintünk kincsnek. Sokan megelégednének a csillogó arany kincsével, mert azt hiszik, hogy a káprázat és a gazdagság elég örömet ad: kényelmes, gondtalan és felhőtlen életet. A csillogó arany a bármit megtehetek érzést is sugallja. A vágy ezért egyre nagyobb. Egy idő után már nem is a csillogó arany számít, hanem az, amit az ember megszerezhet vele. Ez pedig a hatalom az emberek felett. Kitágul a tér: bármit megtehetek bárkivel. Lehetetlenségnek tűnik ez a magaslat? Csóválnád a fejed? Ugyan már, ez nem lehet! De igen!

            Eszembe jut, amit Abraham Lincoln mondott: „Majdnem minden ember kiállja a csapásokat, de ha próbára akarod tenni valaki jellemét, adj neki hatalmat.” A hatalom ajándék, de egyszersmind próba is. Lehetőség az igazi szolgálatra, többre hivatásra, ami még inkább azzal szembesít, hogy felelősek vagyunk egymásért. S mit látunk? Sokszor azt, hogy félvállról veszik ezt. Szétesett családokkal, boldogtalan emberekkel találkozunk, mert az ember nem érzi a súlyát annak, hogy szülő, társ, barát, munkatárs, felettes, hogy EMBER, szívvel és lélekkel, hol irgalomnak, szeretetnek és együttérzésnek kell lennie. Együttérzésnek, mikor a másik fülével hallok, mikor a másik szemével látok, mikor a másik szívével érzek. De ehelyett csak saját hiú szeme, megkövéredett füle és homályos szíve áll rendelkezésre. Bántás, elidegenedés és közöny, mi kibomlik. Olykor pedig az emberi nagyság tört fénye omlik. Mert van, aki úgy megrészegül a hatalomtól, hogy már mindenhatóként tekint magára. És nem gyógyít, hanem bánt. Nem épít, csak pusztít. Nem szeret, csak gyűlöl. Nem békességet teremt, hanem viszályt szít. Miért? Nincsen rá ésszerű magyarázat. Csak annyi, hogy megteheti. Az ember visszaél azzal, amit kapott. Visszaél a legdrágább kinccsel. S a legdrágább kincs nem a hatalom, hanem az emberi élet. Az Enyém, a Tiéd, a Másiké.

            Keressük a kincset, amíg élünk. Pedig a kincs ott van bennünk. A kincs az életünk. S nem keresni kellene, hanem megbecsülni azt. Szeretni a másikat, míg van időnk, míg az élet erre lehetőséget ad.

           Értékes pillanat minden lélegzetvétel. Értékes pillanat, hogy a másik szemébe nézhetek és megérinthetem. Értékes pillanat, hogy szavakkal vagy csak a tekintetemmel üzenhetem, hogy kincs számomra az életed. S míg egymás életének részesei vagyunk mosolyt, fényt és örömet hozhatunk.

            Ha az életre gondolok, az enyémre, a tiedre, mégsem a kincs jut eszembe. Mert a kinccsel, mi bennünk van, visszaélnek. Elárulják érzéseidet, kiforgatják szavaidat, lefokoznak és értéktelennek mondanak. Mert vannak emberek, akiknek nem nyílt ki még a szívük és a szemük. Kincsük nem több, csak a csillogó arany és a hatalom maga. Nem tudják, nem értik, hogy az igazi kincs az élet, mit kaptunk és egyszer vissza kell adnunk. Bármi történjék is Veled, soha ne feledd, hogy az igazi kincs az életed!

            Szemlélem az életet. Az életet magát. Belátom, hogy másokat megváltoztatni nem tudok. Az ébredés, a belátás az emberé, miként a szíve is, mi forrása lehet az igazi és tündöklő életnek! Mit tehetek mégis? Azt, hogy úgy élek, hogy az életet kincsnek tekintem. Megmutatom, hogy megbecsülöm ezt az ajándékot a MÁSIK emberben is. Akkor is, ha az elutasítás és az ütés kemény falával találkozom. Mégis megbecsülöm, és képes vagyok a szeretetre, hisz ettől vagyok ember, ettől vagyok Isten teremtménye. Mikor így cselekszem, Istenhez jutok közelebb, és Jézus is mosolyog rám, hisz ő is csak így élt, és az élet drága kincsének megbecsülését adta tovább.

             A legértékesebb kincsünk az élet, amit testünk törékeny cserépedényében kaptunk. Ez figyelmeztetés is arra, hogy az élet rövid és tünékeny, nem tudjuk miért, hogyan, mikor kezdődik el és miért, hogyan és mikor ér majd véget. Ha nem is hisszük el, de mégis az a valóság, hogy elég egy tragédiát rejtő pillanat és eljön a halál. S a legdrágább kincs lesz hirtelen oda. Éppen ezért értékeljük a pillanatot, míg az élet a kincsünk lehet és az Istentől való meleg szeretetet mutathatjuk meg benne!