Nap nap után kimész a folyópartra.
Gyönyörködsz a végtelennek tűnő folyamban. De tekinteted egyszerre csak a
homokra vetül. Megcsillan valami a szemed előtt. Valami, mit addig nem láttál. Aranyszem
hever a lábaid előtt. Lehajolsz, és megmarkolod a homokot, s az ujjbegyedre
veszed, mi benne csillog. Egészen parányi. Ha nem csillogna a fényben, nem is
vennéd észre. Eltűnődsz. S felötlik benned, az igaz barát is oly
észrevehetetlen. Megbújik sokszor a homokemberek között, kik fakó színűkkel
szürkítik és egyhangúvá teszik a partot. Kik a víztől s földtől sötét iszappá
válnak, és ott tornyosulnak, hol nem vártad. Máskor meg csak szárazan fújja
őket a szél, és selymes érintésük mit sem ér. Miért? Mert súlytalanok és nincsen
igazi csillogásuk. Csillogás, mit a lélek őszinte derűje és szeretete ad. Az
aranyszemnek azonban van tartalma, fénye, ezért ragyog, mikor a víz kimossa és
szemed elé hozza.
A barátodra is
így csodálkozol rá. A hömpölygő folyam, minek sodrása nagy, megmutatja, kiben
bízhatsz. Ki az, ki maradandó valósága lehet az életednek, ki az, ki a vihar
homályában is csillog neked hűséggel, jósággal és bátorítással, egészen a
szívedbe látva, azt adva, mire szükséged van, elhozva a reménység aranyát és
derűjét. Az aranyszemen táncoló fények, eszedbe juttatják, hogy van világosság,
van szín, van igazi élet. Nem fakó és sötét a lét, bár sok a homok, és van,
hogy csak azt látod.
Életed
folyópartja aranylelőhely, hol mégis a legtöbb a homokember. De mégsem tölt el
keserűséggel, hisz találtál aranyat, nem is egyet, mi neked csillog, mi a tied,
és szíved-lelked tele van örömmel. Ragyog a Nap, fénylik az arany. A parton
állsz, és ujjongsz. S visszhangzik benned, mit a Csallóközről mondtak eleink
régen, Aranykertnek nevezve ezt a különleges helyet, hol az arany a tündérek
holdsugárból és napsugárból szőtt köntösének, virágszirom sarujának,
aranyhajának és cipellőjének az ajándéka.
Az arany a
tündérvilág egy darabja, miben kacagás, derű, szeretet, jóság és béke öleli
egymást pajkosan és önfeledten, mutatva nekünk embereknek, hogyan kellene
élnünk parányi földi életünket. Élnénk is bizonyosan, ha miénk lenne a tündérek
ajándéka, ha csillogó aranyszemek lehetnénk mindannyian, ha a lélek bennünk a
tündérek világából való volna.
Mielőtt
elmerengnél egészen, és a folyópart homoktengerét szemlélve lelked a
csalódottságban elmerülne, hogy mily kevés az aranyszem ember, az arany
csillogása szemedet egyszerre kinyitja. Meglátod végre és érzed, hogy minden
barátod, aki körülvesz, aki kitart melletted, védelmez és szeret, nem
homokember, sőt több az aranynál is. Valójában tündér, ki sokszor rejtőzködve
él és ritkán nyilatkozik meg, de szeretetének varázserejével felemel és
boldoggá tesz. Szárnyakat ad, mikor menni sem bírsz. Mosolyt csal arcodra,
mikor könnyes a szív. Csillogást hoz oda, hol fakó minden. Rügyet fakaszt ott,
hol a hideg szél leheletével már megfagyasztott mindent. Varázslat volna? Igen,
az, és részese lehetsz, ha megtalálod életed folyópartján a tündérek aranyát,
az igaz barátod, ki ott van melletted és fényt hoz neked. S már csak a csillogó
aranyszemet látod, a homokot nem.