A hit ereje

Magányos hajós vagy az élet óceánján, és nincsen más, ami vihet előre csak a hited. Kevésnek érzed? Pedig a legtöbbet kaptad, mit ember remélhet.
       A hit lángolás, mit nem olt el a víz. A vihar keltette hullámhegyek fogságában sem vagy elveszett, mert evezhetsz, mehetsz előre. Mennél is, de a vihar tombol. A hullámhegy, miről talán eddig csak hallottál, melletted tornyosul. Benne arcok néznek rád. Arcok, miket eddig a sima vízfelszínen láttál csak türköződni. Most a hullámhegyen látod őket visszaköszönni. Rádöbbensz, hogy nem ismerted őket. A mosoly helyett vigyorgás rajzolódik ki rajtuk, mi kéjes örömmel nézi az élet-halál harcod. A harcod a viharral, mi elpusztítani akar. S már látod önnön fuldoklásod, hisz a hatalmukban vagy. A félelem megkörnyékez, a lelked remeg, összetörni látszol teljesen. Megérted, hogy nem szilárd talaj van a lábad alatt, csak a változó víz felszíne, mely olykor nyugodt, olykor magasra csap. Lent a mélyben ismeretlenül kavarog az indulat, mi egyszer az emberlét szép, másszor torz oldalát mutatja. Eddig a szépet ismerted, és hittél benne. Most a másik válik valóságoddá. De mégsem lesz részed, mert a hited a jóban és a szépben megmaradt. 

  Kitartásod torzítja az arcokat. Vicsorgássá nyúlik a vigyor. S hangos morajlással dübörögnek mindahányan, tépázzák hajód, miben utazol a part felé. A ruha rajtad már vizes és hideg. Fázol. A hajód ingatag, deszkák törnek le belőle, de mégsem kaptál léket. Megfáradsz. Elérhetetlennek tűnik a part. Távoli és láthatatlan. Csak az arcokat látod, melyek egyre-egyre közelebb jönnek, hogy elnyeljenek. Szájuk már tátva, mi sötétséggel van tele.

  Küzdesz-küzdesz lankadatlan. Megfeszül rajtad minden izom, izzadáscseppek borítják arcod. Csontod szinte megtörik a roppant áradat alatt. A hit mégis lángol benned, tudod, hogy mindent elveszítesz, csak ezt nem. A belső láng átmelegíti tested. Felnézel az ég végtelen kékségére. S arcokat látsz, emberekét, kiket ismersz rég. Szemükből szeretet sugárzik, Isten közelségük világlik. Sokat nem tehetnek érted, de szeretnek, és imádkozó tekintetükkel kísérnek. Kísérnek téged, ki magányos hajósnak mondod magad, ám megéled, hogy van legénységed, kik társaiddá szegődnek. S tanítanak téged, hogy mindig Felfelé nézz, megtalálva életed Sarkcsillagát, mely navigál majd ott is, ahol eddig nem jártál.

  Felfelé nézel, az ég végtelen óceánként tárul eléd, hol nyugalom van. Érzed békességét, s lelkedben könnyeddé válsz. Ezzel a könnyedséggel töröd át a hullámhegyet. Emberileg megmagyarázhatatlanul küzdesz, és minden akadály ellenére haladsz előre. Az Égből sugárzik feléd ez a láng, mi megtölti szíved és haladsz tovább.

       A hullámhegy összeomlik, újra kisimul a víz felszíne. De lent a mélyben kavarog minden. Tudod, hogy lesz újabb hullámcsapás - hisz a mélynek ez a természete, nyugodni nem tud, míg nem nyel el egészen. Ám sorsod az Ég kezében van, Ki várja a parthoz való érkezésed. Az út még előtted áll, és feltárul előtted az Ég és az óceán.

Gyermeknek lenni

Szülőként arra törekszem, hogy megtanítsam a gyermekeimet a világ törvényeihez való alkalmazkodáshoz, felkészítsem őket a felnőtt életre. A legfontosabbnak mégis azt érzem, hogy megtalálják álmaikat, amit majd meg akarnak valósítani. Azzal szembesülök mégis, hogy a gyermeki lét sokszor nehéz. Annyi minden tölti ki az idejüket, tanulás, alkalmazkodás a szabályokhoz, az elvárásoknak való megfelelés. E sok-sok minden mellett jó nekik megállni, amikor szünet van, mint most is és hagyni őket élni, játszani. S nekem anyai szemmel figyelni őket.

A kisfiam, aki már nem is olyan kicsi: 11 éves, a nagyváros forgatagából visszavágyott a vidéki életre. Hiányzik neki az udvar, a házi állat, a kutyus és a fűszál. Ha nem is mindent, de egy törekédét vissza tudtam neki adni. A természetet. A fűszál zöldjét, a fát, ami izgalmas mászóka – több és jobb mint bármi, amit a játszótereken lehet találni. S milyen nagy kihívás eljutni a mindig másmilyen fa tetejére, és fentről nézni lefelé azzal a boldog elégedettséggel, hogy elértem, amire vágytam.

A távcső is kézbe került, és jöhetett a megfigyelés egy pisszenés és hang nélkül. Mert csönd és összpontosítás kell a nyomon követéshez,  nehogy megzavarja a fekete rigót és a széncinegét. Mi a megfigyelés célja? Az, hogy milyen rendszerességgel jár vissza a cinke a fészkére és meghatározható-e pontosan, hogy mikor eszik? Meghatározható. Kisfiam megfigyelése szerint a cinke mindig 10 órakor és délután 1 órakor repül a madáretetőhöz, holott az órát nem ismeri.

Hallottam egy rögtönzött előadást tőle a fotoszintézisről, melyhez adott volt minden feltétel: falevél, napfény és a kisfiam maga. S tudom újra, hogy a növények a napfény felhasználásával szerves vegyületeket állítanak elő, és az oxigén előállításával a szén-dioxid megkötésével bolygónk légköri egyensúlyát biztosítják.

            Szünet van. A gyermeki élet most egy kicsit más. Szabálytalanabb és szabadabb. Felszínre kerül az, ami benne van. A kíváncsiság, a vágy, a megismerni akarás és a tudás. Az iskolában megszerzett tudásához most tapasztalat is társul. Tapasztalat, amit ő akar tapasztalni, mert kell a bizonyosság.

Tudás és tapasztalat. Milyen jó, ha a kettő együtt jár. Milyen jó, ha a gyermeki lélek kiváncsisága és az ismeret összetalálkozik. Kell az iskola és kell a pihenés, hogy e kettő összeérjen.

Ez elgondolkodtatott. Annyi ismerettel rendelkezünk mi felnőttek, és olykor magabiztosan úgy véljük, hogy mindent tudunk. Az évek során megszerzett hatalmas tudás, mint hegy magaslik ki bennünk. És mégis egy dolgot elfelejtünk: megállni és összegezni, a tudás, az ismeret mögé nézni. Elfelejtünk úgy élni, mint a gyermekek. Megelégszünk azzal, hogy tudunk valamit. De csak tudunk valamit és lelkünk kíváncsiságával nem járjuk körül. Nem figyeljük meg és nem éljük át.

Jézus tanít a felebaráti szeretetre, körüljárja, elmondja, megmutatja, hogy mit jelent segíteni, gyógyítani, irgalmasnak lenni, mit jelent egy megszállott embert megszabadítani. De mindez szó, csak szó, amíg nem éljük át.

A szó, különösen a Biblia szava érték. Becsüljük meg a Belőle származó tudást! De ne elégedjünk meg ennyivel! Legyen bennünk nyitottság a megismerésre, Jézus szavainak az átélésére, hogy a tudás és a tapasztalat összérjen, erősítsen és boldoggá tegyen!

Fürkésszük kiváncsian lelkünk csodálatos világát, melyben vannak mélységek és magaslatok, vannak hullámok és végtelennek tűnő rónaságok! Fájdalom, elkeseredés, magány, de öröm is, a szeretet melegsége, a jóság könnyedsége, a reménység ereje! S hagyjuk, hogy ezekkel együtt bennünk lüktessen Jézus maga! És akkor a tudás és a tapaszalat a lelkünkben is találkozik.
Az egész élet egy tanulás. Megismerése a világnak, a külső szabályoknak, összefüggéseknek és önmagunknak is. Az előbbi talán könnyebb. Az utóbbi, önmagunk megismerése már sokkal nehezebb, de nem lehetetlen feladat. Csak gyermeki lélek kell hozzá. Milyen igaza van Jézusnak, amikor ezt mondja: „Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok tőlem őket, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony mondom néktek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképp sem megy be abba” (Márk 10,14-15)